Káoszelmélet

6. fejezet: 1991. október 28.

A csapásokra való reakcióid, nem maguk a csapások azok, amik meghatározzák, milyen irányt vesz majd az életed története.
Dieter F. Uchtdorf

  Draco igen jól ismerte már ennek a fizikáját – a szög, a sebesség valamint a rotációs erő hatásait – és órákat töltött azzal, hogy mindezt számtalan ív pergamenen kidolgozza. Azon elmélkedett, milyen bonyolult is a matek, milyen elvontak a szabályok, és mennyire eltérőek az eredmények, ha bármely változó egy kicsit is eltér, aztán arra gondolt, hogyan összegződik mindez ebbe – egy gumilabda falhoz dobásába.

Csak a kéz-szem koordináció edzésének kérdése, és mindaz a bonyolultság, a rengeteg oldalnyi számolás és megtanult képlet, mind egy ilyen furcsamód egyszerű, villanásnyi, ösztönös valamivé áll össze. Draco eldobta a labdát; az először a padlónak ütközött, majd a falnak, aztán visszatért a fiú kinyújtott kezébe. Ez maga a megtestesült káosz, az eleganciája pedig lenyűgöző volt.

Dracót áhítattal töltötte el az univerzum egyszerű fenségessége. Vagyis inkább töltötte volna, ha nem húzta volna le egy bizonyos súly a talárja zsebét.

– Mr Malfoy.

Elkapta a labdát, és odafordította a fejét. Dumbledore professzor tartott épp feléje a folyosón, élénk, levendulaszín talárban, kipillantva a félhold alakú szemüvege fölött. Draco vett egy mély lélegzetet, és a zsebébe dugta a kis gumilabdát.

– Rám várt?

– Igen, uram, önre.

– Remélem, nem túl régóta.

– Nem, uram. Válthatnánk pár szót?

Az igazgató odament, majd alaposan megnézte magának Dracót, szúrós tekintete hosszan elidőzött a hollóhátas nyakkendőn. Egy pillanatig, egyetlen másodpercig Draco úgy érezte, mintha gyanakvást látna a férfin.

Ám ez egy szempillantás alatt el is tűnt, a helyét pedig egy ráncos mosoly vette át.

– Természetesen.

Draco bólintott egyet köszönete jeléül. Dumbledore professzor elment mellette, és megközelítette a hatalmas kőszörnyet, ami előtt a fiú várakozott.

– Cukorpenna – mondta Dumbledore professzor a kőszörnynek, ami erre félreugrott, méghozzá kétszer olyan fürgén, mint ahogy az egy szobortól elvárható lenne, és utat nyitott egy csigalépcsőre.

Draco követte a professzort fel, aztán be egy tágas irodába, amelyben ezernyi mugli- és varázsszerkezet ragyogott. Egy másmilyen helyzetben Dracót elöntötte volna a kíváncsiság, és millió kérdést tett volna fel.

De nem most. Nem azzal a teherrel, ami lehúzta a zsebét. Nem azzal a teherrel, ami a lelkét nyomta.

– Bármiről is van szó – mondta Dumbledore professzor, miközben odasétált az asztalához, és beleült magas támlájú bőrfotelébe –, meglehetősen komoly lehet, ha egyenesen hozzám jött, és nem Flitwick professzoron keresztül üzent.

– Nem gondolnám, hogy jó ötlet lett volna a házvezető tanáromon keresztül intézni ezt, uram – mondta Draco.

Belenyúlt a zsebébe, és kitette a Bölcsek Kövét az igazgató asztalának a szélére. A kő mélyvörösen csillogott a fényben.

Dumbledore professzor nem reagált azonnal. Kék szeme kitartóan és meglehetős, ám elfogulatlan intenzitással szegeződött rá.

– Nocsak, nocsak... – szólalt meg egy pillanatnyi szünet után.

– Maga a jelenleg élő egyik leghatalmasabb varázsló – mondta Draco. – Ha ön tényleg biztonságban akarta volna ezt tudni, akkor kieszelhetett volna egy csomó áthatolhatatlan védőőrizetet, a Fidelius bűbáj alá helyezhette vagy, páncélszekrénybe zárhatta volna. Ehelyett egy sor olyan csapda mögé rakta, amikkel egy tizenegy éves is könnyedén elbánik.

– Őszintén szólva, Mr Malfoy – felelte Dumbledore professzor, miközben a szemüvege mögül felpillantott Dracóra –, azt hiszem, egyértelmű, hogy ön aligha nevezhető átlagos tizenegy évesnek.

– Ha kizárja a lehetetlent, bármennyire is valószínűtlen az, ami marad, igaznak kell lennie. Ez Occam borotvája, professzor. Ön megtalálhatóvá tette, mert azt akarta, hogy megtalálható legyen. Az egyetlen dolog, amit fel nem foghatok, az az, hogy miért? Miért hagyná, hogy a védelem frontvonala ennyire gyenge legyen? Miért szeretné ennyire azt, hogy valaki felkutassa?

– Figyelemre méltó – mondta Dumbledore professzor. – Valóban figyelemre méltó. Be kell vallanom, Mr Malfoy, hogy amikor láttam, hogy a Hollóhátba osztják be, nem tudtam, mit is gondoljak, de most már tudom. Ismertem az apját. Ön nem olyan, amilyennek vártam.

– Észrevettem, hogy nem válaszolt a kérdésemre, uram.

Dumbledore elmosolyodott.

– Nem is ön lenne, ha nem vette volna észre.

Draco orrlyukai kitágultak, a fiú a fejét rázta.

– Azok a csapdák veszélyesek – mondta. – Ha bárki nálam butább ment volna le oda, az meg is halhatott volna.

Dumbledore nevetett.

– Azt kérdezném, hogy akkor ön miért ment le oda, de a válasz magától értetődő, nem igaz? A Teszlek Süveg jól választott.

Draco alig hitte el, amit hallott. Dumbledore-nak elment az esze? Draco azzal vádolta a férfit, hogy a diákok életét veszélyezteti, ő meg nevetett ezen. Még csak annyi tisztesség sem szorult belé, hogy legalább tagadja a dolgot.

– Ha tudni akarja, Mr Malfoy – mondta Dumbledore professzor szelíden –, ön igen korrektül mérte fel a helyzetet. Valóban azt szerettem volna, hogy valaki lemenjen oda. Ez a jellem és a bátorság próbája lett volna. Csak épp nem gondoltam, hogy ez majd önt fogja tesztelni.

– Jellem és bátorság próbája? – felelte Draco; harag gyűlt a mellkasában és a hangjában. – Uram, ez elfogadhatatlan! Mégis, mi lehet...?

Egyszeriben számos pont kapcsolódott össze, Dracót pedig kis híján ledöntötte a lábáról a hirtelen, elsöprő erejű felismerés.

Miszerint: csak egyetlen személy van ebben az iskolában, aki elég figyelemreméltó ahhoz, hogy ennyire magára vonja az igazgató figyelmét, és ez a személy Harry Potter.

Valamint: egy ilyen veszélyes és alaposan kitervelt „jellem- és bátorságpróbát" nem lehet csak úgy félvállról venni, vagy komoly jelentőséggel bíró ok nélkül elvállalni.

Valamint: a legrövidebb távolság Harry Potter és bármiféle komoly jelentőséggel bíró ok között a Sötét Nagyúr.

Ebből következik, hogy: Voldemort Nagyúr valamilyen módon még mindig veszélyt jelent.

Továbbá: Voldemort Nagyúr nem halt meg.

Draco utálta ezeket a pillanatokat, amikor a tudatos elméje előreiramodott és lehagyta a teste többi részét, ami aztán szédülve, kifulladva és remegve kellett, hogy utolérje. Olyan, mintha a talaj kicsúszott volna a lába alól, neki pedig fogalma sem volt róla, hogy miért, hiszen annyira buzgón próbált valamibe belekapaszkodni.

– Minden rendben, Mr Malfoy?

A fiú vett egy mély lélegzetet, és nyugalmat erőltetett magára, hogy ne gondoljon az apja karján lévő Sötét Jegyre, meg arra, hogy ez az információ mit jelenthet a családjára, Piton professzorra és saját magára nézve. Van idő. Kell, hogy legyen idő, ha a Sötét Nagyúr legfőbb ellenfele képes összehozni valami ilyesmit.

– Ő tudja? – kérdezte Draco halk, kimért hangon.

– Ki tud és mit?

– Tudja Harry Potter, hogy a pszichopata, aki megölte a szüleit, még mindig él?

– Lenyűgöző – mondta Dumbledore professzor megint. – Ezt mind most következtette ki? Valóban öné az évszázad elméje, Mr Malfoy.

– Joga van tudni – emelte föl Draco a hangját. – Én vagyok az egyetlen ember ebben az iskolában, aki felismeri, hogy egy gyerekről beszélünk? Akár legyőzte a Sötét Nagyurat, akár nem, még csak tizenegy éves! Úgy érzem, hogy én vagyok az egyetlen, akit ez érdekel, és még csak nem is találkoztam vele!

Dumbledore professzor elkomolyodott egy kicsit, és hátradőlt a székén.

– Ennek a történetnek vannak olyan részletei is, amelyekről önnek nincs tudomása, Mr Malfoy – mondta.

– Kész volt belökni őt egy veszélyekkel teli verembe, amitől akár meg is halhatott volna. Mondja már el, hogy miféle lehetséges körülmény teszi ezt megengedhetővé.

A férfi nem válaszolt. Hátradőlve ült a székében, és csendesen elmélkedve nézett Dracóra.

– Ő csak egy gyerek – mondta Draco, és azt kívánta, bárcsak többet jelentene ez az embereknek.

– Háború közeleg, Mr Malfoy – mondta Dumbledore professzor halkan. – Nem holnap, nem ebben az évben, de el fog jönni. Egy háborúban nincs helye gyereknek.

– Akkor ne akarja, hogy harcoljon benne.

Draco egy perccel sem bírta tovább elviselni ezt. Sarkon fordult, és keresztülvágott az irodán.

– Fogja ezt a követ, és tegye oda, ahová kell; egy erős védőbűbáj mögé egy szobába, aminek a létezéséről sem tud senki. És hagyja szegény Harry Pottert békén.

– Mr Malfoy, mielőtt még elmenne.

A fiú megállt. A keze a csigalépcsőre vezető ajtó rézkilincsén időzött. Már azon volt, hogy valami nagyon durva gesztust produkál az igazgató felé, ami szinte biztosan bajba sodorta volna, de sikerült önuralmat gyakorolnia.

– Száz pont a Hollóhátnak.

Draco megdöbbenve nézett vissza a válla fölött. Dumbledore professzor nem úgy nézett ki, mint aki viccel.

– Nehéz időkben gyakran nincs helye a becsületességnek. Örömmel látom, hogy ön az a fajta, aki mindenek ellenére hajlandó harcolni érte.

– Valakinek muszáj – felelte Draco keserűen, mielőtt még vissza tudta volna fogni magát.

Azt várta, hogy a férfi dühös lesz, de ehelyett Dumbledore professzor arckifejezése beletörődő, szinte szomorú volt.

– Igen – mondta az igazgató. – Valakinek muszáj.