Káoszelmélet

65. fejezet: 1996. május 15.

A személyes, saját, magányos félelem sokkal rémisztőbb, mint amit más okozhat.

Jim Morrison

Egy pillanatra, egyetlen rettenetes, röpke másodpercre Draco azt hitte, hogy látja a fémet meghajlani.

A fagyasztóláng hideg, ragyogó kék fénnyel égett a fényes ezüstön, ő pedig próbálkozott, annyira erősen próbálkozott, hogy a keze ne remegjen meg, csak éppen elegendő ideig ahhoz, hogy...

– A francba!

Az állkapcsához nyomta a meleg rongyot; a fagyvágta sebre a bőrén. Azon az estén nem ez volt az első eset, hogy megvágta magát a fagyasztóláng bűbájjal, de Draco szerint az utolsó.

Nyilvánvalóan nem vált be. Semmi sem vált be.

Semmi nem tudja az átkozott nyakörvet leszedni.

– Minden rendben? – kérdezte Harry a szoba túlsó felében. Dumbledore Draco rendelkezésére bocsátott egy lakosztályt az egyik használaton kívüli prefektusi hálószobában – kicsi, de kellemes szoba volt, nagy ablakokkal, dupla ággyal és egy székből varázsolt bölcsővel Lyra számára.

– Nem működik – mondta Draco fojtott, ingerült hangon. – Semmi sem működik.

– Eszünkbe fog jutni valami – vigasztalta Harry. – Találunk egy átoktörőt, esetleg...

– Ez a szarság még csak nincs is megátkozva! – vágta rá Draco. – Sötét mágiát sem használtak rajta, csak egyszerű bűbájt, és a mágiarétegek annyira szorosan kapcsolódnak egymásba, hogy meg sem tudom őket különböztetni!

– Nos – felelte Harry türelmesen –, nem is gondolom azt, hogy Voldemort eljutott volna idáig, ha béna varázsló lenne.

Draco olyan hirtelen állt föl, hogy fellökte a székét. Hangosan csattant a padlón, Lyra pedig, aki a játéksárkányával játszott, felkiáltott ijedtében.

– Draco – szólt rá Harry.

– Le akarom szedni ezt az átkozott vackot! – kiáltotta Draco, a bőrét karmolva a nyakörv körül, hogy megvakarjon egy nem létező a viszketést. – Le akarom szedni, Harry! Nem bírom tovább magamon!

– Tudom – mondta Harry.

– Van más is, amire gondolnom kell! – folytatta Draco emelt hangon, és úgy érezte, teste minden idegszála szétrobban és kisül. – Találnom kell egy módszert, hogy betörhessek a Malfoy kúriába és kiszabadíthassam Piton professzort, rá kell jönnöm, hogyan döntsem meg az árnyékkormányt és nyerjem meg ezt a rohadt háborút, de nem tudom, mert nem bírom leszedni magamról ezt a kurva nyakörvet!

– Draco, megrémiszted Lyrát.

– Hogyan tudnék koncentrálni? – Továbbra is a nyakörvet karmolászta, rángatta reménytelenül, de az csak szurkálta őt minden pillanatban, apró cseppenként adagolva a halálos mérget, amit csak a veszélyes ellenszérum tudott hatástalanítani. – Hogy tudnék gondolkodni, amikor folyton... ez a rohadt méreg, és én nem... és apám, meg Piton professzor és... és a prófécia, és te és ... nem tudom megcsinálni.

És Draco rádöbbent, végre először, a szavak igazságára.

– Nem tudom megcsinálni – mondta a fal mentén lecsúszva, a hangja pedig megtört a felismerés súlyától. – Nem tudom megcsinálni, ez túl sok, nem tudom. Nem tudom megcsinálni, Harry.

Érzékelte, hogy Harry felállt a földről, ahol Lyrával játszott, és odalép hozzá, de alig hallotta.

– Nem bírok anélkül elaludni, hogy anyám felkoncolt holttestéről álmodnék vagy apámról, aki helyettem kapta a gyilkos átkot – motyogta Draco, és a remegése kiterjedt az egész testére. A szeme égett, és egyre nehezebb volt levegőt vennie. – Nem telik el óra anélkül, hogy arra gondolnék, mit művelhetnek éppen Piton professzorral, vagy anélkül, hogy eszembe jutna a prófécia, ami szerint meg kell halnod...

– Draco.

– ...és egyszerűen nem tudom megcsinálni, Harry, nem tudom! Csak egyetlen ember vagyok! Nem bírom elviselni a szüleim halálát, a keresztapám megkínzását, a barátom megjósolt végzetét, és azt, ami szerintem egy kezeletlen poszttraumás stressz, valamint még meg is nyerni ezt a kibaszott háborút!

– Draco!

Draco kezeket érzett az arcán, aztán a saját súlyától összecsuklott. Harry ott volt neki támasznak, átvitt értelemben és szó szerint is, majd finoman lesegítette őt a földre. Draco úgy kapaszkodott belé, mintha az élete múlna rajta, arcát Harry talárjába temette, és összeomlott.

– Draco, tudom, hogy nem látod – suttogta Harry a hajába –, de sokkal erősebb vagy, mint sejtenéd. Az, amin keresztülmentél, bárki mást megölt volna. Az, hogy még mindig itt vagy, gondolkodsz, működsz, még mindig zseniális vagy, ez hihetetlen. Meg tudod csinálni, tudom, hogy meg tudod, mert gyakorlatilag már meg is csináltad. És még ha nem is tudod egyedül keresztülvinni, az is rendben van. Nem vagy egyedül. Én itt vagyok neked, a Rend is itt van, és a DS is, mind segítünk neked.

Draco a szavait hallgatta, és annyira szeretett volna vigaszt találni bennük, de a remény olyan távolinak, sőt, inkább őrültségnek tűnt. Mégis, mibe kapaszkodhatnának? Draco nem látott túl a rettenetes, mérgező sötétségen, ami az elméjére borult. Nem látott mást, csak a haldokló szüleit, megkínzott keresztapját, Harry halálát.

– Djá-kó, sákány.

Talán ez volt az egyetlen dolog, ami elvonhatta a figyelmét az elméje tátongó szakadékától. Lyrára nézett; a kislány odamászott hozzá a plüss sárkányával, majd sürgetően feléje nyújtotta.

– Sákány – mondta megint.

– Azt hiszem, jobb kedvre szeretne deríteni – mosolygott Harry, Draco pedig vett néhány mély, borzongató lélegzetet, és megdörzsölte a szemét a tenyerével. – Neked adja a sárkányát.

– Köszönöm, Lyra – nyögte Draco, és gyengéden elvette a sárkányt, aztán átölelte; de inkább Lyra kedvéért, mint a sajátjáért. Lyra elégedettnek tűnt, és leült mellé.

– Még egy éves sincs, és máris másokra vigyáz – mondta Harry, megsimítva Lyra haját. – Ne ijedj meg, Draco, de szerintem a húgod hugrabugos lesz.

– Harry, sákány? – kérdezte Lyra.

– Azt hiszem, hogy a bátyádnak nagyobb szüksége van rá, mint nekem, de azért köszönöm.

– Djá-kó, sákány – felelte Lyra, szemlátomást megértve a dolgot.

– Hogy lehet az, hogy a te nevedben ki tudja mondani az „r" betűt? – bukott ki a kérdés Dracóból, habár a hangja még sírós és akadozó volt.

– Nyilván azért, mert engem jobban szeret – felelte Harry pimaszul, aztán felvette Lyrát, és az ölébe ültette. Megcsiklandozta, mire a kislány kitörő nevetést hallatott a karjai közt ficánkolva.

Draco önkéntelenül is elmosolyodott.

– Alig tudom elhinni, hogy te vagy az, aki vigasztal engem – mondta. – Te vagy az, aki...

Harry arcán elhalványult a mosoly, de csak apránként. Abbahagyta Lyra csiklandozását, aki önvédelemből megragadta két ujját.

– Nos – felelte Harry lassan –, nem fogok hazudni és azt mondani, hogy örülök neki, de azt gondolom, hogy ha az a sorsom, hogy meghaljak, akkor akár élvezhetném is az odautat.

– Nem hiszek a sorsban – felelte Draco, mire Harry fájdalmasan elmosolyodott. – Komolyan mondtam. Pokolba a próféciával. Beszélhetnénk Trelawney-val. Fogadok, hogy tudna...

– Draco – mondta Harry –, senki sem mondta el neked?

– Micsodát?

Harry összevonta a szemöldökét.

– Trelawney professzor meghalt – felelte halkan. – Nem sokkal azt követően, hogy biztonságos helyre juttattad, belehalt a sérüléseibe.

Draco kinyitotta a száját, de nem mondott semmit.

Hirtelen visszaemlékezett a beszélgetésükre, ami azután történt, hogy Greyback befejezte az asszony kínzását; hogy Trelawney mennyire biztos volt abban, hogy meg fog halni. Arra is visszaemlékezett, hogy ő maga mennyire nem értett vele egyet, és azért is kiszabadította, hogy egy őrült próbálkozással szembeszálljon a sorssal.

Talán, jött rá Draco egy hirtelen, brutális, fájdalmas megvilágosodással, ez a sors. Talán a sorssal nem is lehet szembeszállni, egyszerűen azért, mert nincs mivel szembeszállni, mert ez az emberi tapasztaláson kívül létezik.

Talán Harry tényleg meg fog halni. Talán nem számít, mit tesz Draco.

Egy darabig csak csendben ültek, Draco feje pedig megtelt az időről, káoszról, végzetről szóló gondolatok pókhálószerű szövevényével.