Egy álarcos bálon találkoztam a férfival, aki megváltoztatta az életem. Titokzatos álarca alatt csillogott a tengerkék szeme. A szabályos arcéle, és a mosolyra húzódó ajka párbajra hívott. "Nem adhatom meg magam" - hajtogattam, lassú tánc közben, és...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Olaszország
Nagy és odaadó családban nőttem fel. Rajtam kívül van két ember, akire édesanyám büszke lehet. Paolo a legidősebb a családban, ő harminchat éves. Én vagyok a középső, bár huszonöt évesen érettebb fejjel látom a dolgokat mint ő. És van egy kishúgunk, aki alig töltötte be a huszadik életévét. Azt nem tudjuk, hogy melyikünk anyánk kedvence. Azzal viszont tisztában vagyunk, hogy engem szeret a legkevésbé, hiszen gyakran elutazok otthonról és inkább a munkába temetkezem. Londonba való utazásomat is csak Marknak köszönhetem, aki javasolta, hogy látogassak el hozzá. Viszont egy családi tragédia nem csak haza hívott, de minden jel arra mutatott, hogy most egy jó ideig nem térek vissza Londonba. Talán majd csak akkor, ha Mark végre feleségül vesz valakit és én leszek a tanú.
A fejemet lógatva szálltam ki a taxiból és kivettem csomagtartóból a szürke bőröndömet. Csupán egy bőröndöt és egy barna, bőr táskát hoztam haza. Mi olaszok imádjuk a bőrt és a kényelmes cipőket, ezért egy szürke, kockás nadrágban és fekete olasz cipőben léptem át a birtok kapuján. A szürke kőfalat, fekete kapu és díszes csengő egészítette ki. A fal mögött fekvő ház tipikus olasz hangulatot és stílust követte: kőberakásos, magas falak, oszlopok és nagy fehér ablakok voltak. Mindig is szerettem ide visszatérni, viszont a mai nap más volt.
Összezuhantam amikor anyám felhívott és megtudtam a hírt. Abban a pillanatban leírhatatlan fájdalmat és keserűséget éreztem. Tudtam, hogy lőttek a londoni életemnek és a munkámnak amit épp hogy elkezdtem. Alapjáraton nem én voltam a kedvenc, a tökéletes és a példamutató a családban. Nálunk mindig az idősebb gyereket tisztelik meg a dicsérettel. A középsőnek és a legfiatalabbaknak pedig tőle kell tanulnia. Isten mentsen meg attól, hogy Paulo testvéremről vegyek példát!
Amikor belöktem magam előtt a fa ajtót, hirtelen szembe találtam magam a barna hajú húgommal, aki a fehér márvány lépcső alsó fokán ült és az egereket itatta. Amikor látta, hogy megérkeztem, hirtelen felpattant és zokogva a nyakamba ugrott. Az sem zavart, hogy össze gyűrte a bordó ingemet, vagy, hogy a napszemüveg lecsúszott a fejemről és végig karcolta a követ. Lorenza volt köztünk a legérzékenyebb és a legsebezhetőbb is. Két fiú testvér mellett mindig céltábla volt és Paoloval állandóan védtük az apánk haragjától vagy a férfiaktól, akik tisztában voltak azzal, hogy Lorenza egy főnyeremény. - Istenem, Daniele! Apa meghalt! Én ezt nem tudom felfogni - a lábam előtt leguggolt és két kezébe temette az arcát. Az én szememet is ellepték a könnyek, de valamiért nem tudtam sírni. Egész repülőúton itattam az egereket és direkt lehajtottam a fejem, csak senki ne lássa rajtam azt, hogy sírok. Se a lelkem, se a szívem nem engedte, hogy sírjak, hiszen még nem nyugodtam meg. Semmit nem tudtam az apánk halálával kapcsolatban.
- Anya hol van?
Ez volt az első kérdés ami az eszembe jutott. Mondhattam volna, hogy "minden rendben", vagy "idővel könnyebb lesz", de valamiért anyánkra tudtam gondolni. Ő az egyetlen, aki mindent tudhat apa halálával kapcsolatban. - A dolgozó szobában - hüppögte. - Vele van Paolo is! - ragadta meg a kezem, de én csak puszit nyomtam a homlokára, majd kettesével szedtem a lépcsőfokokat. A házunkra jellemző volt az olasz stílus és hangulat. A fehér falakat mindenhol szőlő és borokat ábrázoló, olajfestmények voltak. Apa mindig is gyűjtötte a képeket. Például a hatalmas nappali legszebb tárgya egy hatalmas, hófehér kandalló volt, ami fölött egy még nagyobb festmény díszelgett. Képek, fehér bútorok, fa, gerenda és halk zene. Ez jellemezte a házunkat. Kár, hogy általában kevés időt töltök itthon.
