Egy álarcos bálon találkoztam a férfival, aki megváltoztatta az életem. Titokzatos álarca alatt csillogott a tengerkék szeme. A szabályos arcéle, és a mosolyra húzódó ajka párbajra hívott. "Nem adhatom meg magam" - hajtogattam, lassú tánc közben, és...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Gyere, kicsikém! Csukjuk be az ajtót - munka után haza érve az volt az első dolgom, hogy leültem Chloe-val a kanapéra és alaposan megpusziltam az arcát. Egy zűrös és kifejezetten fájdalmas időszakon voltam túl. Nem vágytam másra, csak a lányom közelségére, illetve a szeretetére. Mély kék szempárban a kíváncsiság csillogott, ezért mosolyogva oldalra biccentettem a fejem. - Szeretnél valamit mondani? Esetleg kérdezni? - fürkésztem a gyönyörű arcát.
- Tudod, mami... - kezével a lila színű pólóját kezdte piszkálni, ezért próbáltam minden figyelmemet a lányomra összpontosítani. Rá figyeltem még akkor is, amikor ezer felé jártak a gondolataim. Számomra csak ő számított. - Nagyon rossz volt, amikor a projekt héten mindenki kiállt a tábla elé és bemutatta a családját - vékony ajkát lebiggyesztette, ezért együttérzően simogatni kezdtem a vállát. Számtalanszor átrágtuk már ezt a témát, de jelen pillanatban sem tudtam neki mit mondani. És amikor ez a dolog szóba kerül, mindig azt érzem, hogy én vagyok a világ legrosszabb anyukája. Általában azzal nyugtattan magam, hogy az én szeretetem mindent felülmúl. - Amikor én beszéltem, nem tudtam, hogy mit mondjak az apukámról! Egy szót sem írtam az ő részéhez - üveges tekintettel hozzám hajolt, majd átkarolta a derekamat. Apró szálak választottak el attól, hogy elsírjam magam. Annyira átragadt a lányom fájdalma, hogy szinte a mellkasomban éreztem a keletkező vihart, a szívemben pedig a keserű hiányt.
- Csak az számít, hogy megcsináltad. Végig csináltad, nem így van Chloe? - kicsit eltoltam magamtól, majd a kék szemébe pillantottam. Mintha hóvihar keletkezett volna benne. Mintha üveggömbön át egy végtelenségig nyúló hóvihar mezőn lettem volna.
- Igen, de akkor volt a legrosszabb, amikor az egyik osztálytársam azt kérdezte, hogy "mi van az apukámmal, talán nem is létezik?"
Fájdalmasan lehunytam a szemem, majd felálltam, hogy több levegőt kapjak. A fájdalom, és a saját szenvedésen teljesen kimerített. Nem tudtam tisztán gondolkodni, nem tudtam, hogy mit csináljak. - Olyan rossz volt, anyu! Én nem akarok több ilyet - szinte lassított felvételben láttam, hogy felszalad a szobájába, majd becsapja maga mögött az ajtót. Ekkor történt, hogy leroskadtam a kanapéra és tenyerembe temettem az arcomat. Fájdalom. AZ egyetlen olyan dolog, amit nem tudunk irányítani. Bármikor kezdetét veheti, és ott szúr, ahol a legjobban fáj. Sors már megtalálta, hogy mi a gyenge pontom. És most éreztem úgy, hogy ezzel a helyzettel nem tudtam mit kezdeni.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
