Egy álarcos bálon találkoztam a férfival, aki megváltoztatta az életem. Titokzatos álarca alatt csillogott a tengerkék szeme. A szabályos arcéle, és a mosolyra húzódó ajka párbajra hívott. "Nem adhatom meg magam" - hajtogattam, lassú tánc közben, és...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Chloe valami oknál fogva ragaszkodott ahhoz, hogy elkísérjem az osztályteremig, ezért az autóban ülve hátra pillantottam, majd elmosolyodtam. Éreztem rajta, hogy jobban van és ritkábban gondol az édesapjára. Ennek örültem, hiszen rájöttem arra, hogy könnyebb a gondolatait elterelni. Kislány még ahhoz, hogy felfogja a dolgok súlyosságát. Ha Chloe könnyen felejt és gyorsan veti bele magát más témákba, akkor én eszméletlenül hálás leszek neki. Az én fájdalmam még nem múlt el. Azóta sem tudtam vele beszélni, hiszen nem elérhető. Minden bizonnyal kikapcsolta a telefonját, vagy lemerült neki. Akkor sem értettem az eltűnésének az okát. És azt hiszem, hogy egy darabig barátkoznom kell ezzel a fojtogató érzéssel.
Kikapcsoltam az övemet, fekete hajamat pedig megigazítottam. Szerencsére nem mondható el rólam az, hogy egész éjszaka sírtam, ezért büszkén pillantottam a tükörbe. Furcsa volt elkíséri Chloet az osztályteremig, hiszen nem voltam ehhez hozzászokva. - Észre sem vettem azt, hogy reggel ilyen sok szülő van az iskolában - vállamra helyeztem a táskámat, szememmel pedig a lányomat figyeltem, aki virágos táskáját ügyesen cipelte. - A reggelit és az ebédet is elraktad, igaz? - kicsit előre hajoltam, majd hátra túrtam a haját. Nem akartam, hogy azt gondolja, hogy figyelmetlen vagyok. Daniele váratlan eltűnése óta kuszák a gondolataim és nem tudok annyi mindenre odafigyelni, ezért arra sem emlékszem, hogy eltettem az uzsonna dobozát, vagy sem.
- Eltettük, mami - szeme felcsillant, majd vigyorogva integetni kezdett. Nem értettem, hogy kinek örült meg ennyire, ezért zavartan hátra pillantottam. Elmosolyodtam, hiszen megláttam a fiút, akivel jóba lettek. Úgy döntöttem, hogy hagyom őket kibontakozni, ezért őket figyelve hátra léptem, viszont ekkor neki ütköztem valakinek.
- Elnézést! - megfordultam, majd szembe találtam magam egy fiatal apukával, aki ujjai között forgatta a kocsikulcsot. Minden bizonnyal ő volt a fiú édesapja, hiszen minden figyelmét a szőke hajú fiúnak szentelte. Elpirultam, hiszen el is felejtettem, hogy mit jelent az a kifejezés, hogy "valaki eszméletlenül jóképű."
- Semmi baj! A folyosó tömve van diákokkal, szóval elnézem magának - fél szemmel figyeltem a férfit, viszont alig hittem a szememnek. Kifinomult volt, elegáns és enyhén göndör volt a haja. - Chloe anyukája? - kérdezte egy kis hatásszünet után.
- Ó, igen! A nevem Katherina - illedelmesen kezet nyújtottam, majd a szemébe pillantottam. Ő elfogadta, de láttam rajta, hogy habozik. Azt hiszem, hogy ő nem a közvetlen embereket táborát erősíti.
- Logan! Nagyon örülök - kezemet gyorsan elengedte, aztán minden figyelmét a fiának szentelte. Egy darabig álltam és figyeltem őket. Megállás nélkül beszélgettek a legújabb Disney filmekről és arról, hogy melyik a kedvenc karakterük. Én nevettem rajtuk, viszont a türelmetlen Logan felsóhajtott. - James! Apának az irodába kell mennie, ezért menj be a terembe - utasításnak hangzott, ezért rájöttem arra, hogy szigorú apuka lehet. A fiú bólintott, aztán pacsit adott az apja tenyerébe. - Délután érted jövök - szőke haját megborzolta, majd mosolyogva figyelte, hogy fia belépett az ajtón.
