|Felejthetetlen Tánc|

Negyvenhetedik

Hosszú napok óta most először vettem rá magamat arra, hogy a naplementét a kertből nézzem végig. Bàr, hogy őszinte legyek, nagyon fájt. Az anyám és a húgom halála egy olyan oldalát mutatta meg az életnek, amivel eddig még nem találkoztam. Számomra az élet mindig egyszerű volt, hiszen sikeres és talpraesett ember voltam. Egy álarcosbálon megismerkedtem egy gyönyörű nővel, aki azon az éjszakán az enyém is lett. Tökéletes, érzéki és romantikus éjszaka lett a mi kettőnk pecsétje. Ezt viszont nem szerencsének, hanem a sors kezének hívnám. A sors akarata volt az is, hogy teherbe esett. Ilyenkor mindig vissza gondolok arra, hogy mi lett volna, ha minden máshogy történik? Mi lett volna, ha Katherine azon az estén egy másik férfival táncol? Minden bizonnyal én sem állnék ma hajnalban a birtokon és nem figyelném a zöld dombok mögül felkelő nap első sugarait. Költői táj volt, bár valami hiányzott. Gyerek és nő az oldalamról. Magányosan ittam a táj látványát, beszívtam a friss zamatos reggel és a harmat csalogató illatát. Anyám ügye hivatalosan is lezárult, hiszen megállapították, hogy öngyilkosság történt. Több ok és szál is felmerült, de rájöttem arra, hogy ezt nem szeretném boncolgatni. Legalábbis egyenlőre nem szeretnék belemenni a részletekbe.

Jelen pillanatban csak arra vágytam, hogy végig tudjam nézni a felkelő nap sugarait. Hunyorognom kellett amikor előbújt a magas dombok mögül. Az eddig sötétnek látszó táj, a szőlő ültetvények hirtelen megvilágosodtak. A zöld leveleken megcsillant a harmat, a pókhálók csak jobban kiemelkedtek a sárga fény alatt. Itt volt a gyerekkorom, de mégsem csodáltam meg a felkelő nap okozta látványt. Gyűrött ingben és szakadt barna nadrágban a macskaköves járdán ácsorogni olyan volt, mintha ez az egész az enyém lenne; a bírtok, a magasba emelkedő fák, a szőlő és olívabogyó ültetvények, mind az enyémek. Olyan volt ez a látvány, mint egy cseppnyi mennyország. Ez a hely a szívem elrejtett zugában található. Ilyen látvány mellett, ilyen reggeli pillanatot átélve London mérföldekre került a szívemtől. Egyszerűen csak azért, mert most tanultam meg azt, hogy anyám és apám mit szerettek ebben a házban. Beleszerettek a hosszú, macskaköves útba, a régi gémes kútba. Beleszerettek a pásztor kutyákba, a rohangáló kakasokba és abba, hogy mindig találkoznak itt egy új kiscicával. A szívükhöz nőt a bírtok látványa, a friss illata, a szellő lágy sugara és a pillangók jelenléte. Ezelőtt számomra ez csak egy gyerekkori otthon volt. Ezen a napon viszont minden megváltozott. Megváltozott, mert egy kora hajnalon kijöttem, hogy a felkelő nap sugarait szemügyre vegyen. - Meseszép, igaz? - Paolo hangja törte meg a csendet, de nem bántam, hogy kijött hozzám. Az enyhén hullámos hajamba túrtam, a csizmámmal a járdát tapostam, miközben előttünk az egyik kutya napozott. Beszívtam a nap sugarait, engedtem, hogy a gyász után feltöltsenek oxigénnel és életkedvvel. - Mostmár érted, hogy miért haragudtunk meg rád akkor, amikor Londonba utaztál? - lesütöttem a szemem, miközben testvérem szivarkára gyújtott. - Anya és apa nekünk építették ezt a birtokot. Azt akarták, hogy a gyerekeink itt rohangálva nőjenek fel. Azt akarták, hogy a szőlő fürtök között bújócskázzanak, hogy a ház mögött ugróiskolázzanak és élvezzék az örökséget, mely egyszer az övék lesz. Most anya és a húgocskánk halála után rájöttem arra, hogy ez a mi örökségünk - a ház sarkánál található kicsi sziklán állva valóban úgy éreztem, mintha a világ tetején lennék. Hirtelen nem volt szükségem másra, csak erre a látványra.