Egy álarcos bálon találkoztam a férfival, aki megváltoztatta az életem. Titokzatos álarca alatt csillogott a tengerkék szeme. A szabályos arcéle, és a mosolyra húzódó ajka párbajra hívott. "Nem adhatom meg magam" - hajtogattam, lassú tánc közben, és...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Elmondanád, hogy mi a bajod velem? - csípőre helyezett kezekkel követtem testvéremet a kertbe. Paolo a tőle megszokott stílusban és lekezelő hangnemmel üdvözölt. Viszont ebben a pillanatban, ebben a helyzetben nem voltam hajlandó elfogadni és elnézni a stílusát ami arról árulkodik, hogy valami baja van velem. Természetesen sejtettem és éreztem a probléma forrásának okát: mindig távol voltam a családomtól és soha semmi körülmények között nem bizonyítottam az apámnak, mint ő. Lefordítva: Paolo azóta is haragszik rám, hogy egy olyan életet élek, ami távol van a családomtól és a jófiú szereptől. És mindezek ellenére, az apánk volt olyan kedves és rám íratta a birtokot.
És ezek után mit érezhet a testvérem?
Bosszút, haragot, igazságtalanságot.
Paolo volt a legidősebb gyerek, ezért neki járt volna a megtiszteltetés, és nem nekem. Ő mindig az apánk nyomdokaiba akart lépni. Érteni akart a bizniszhez, a borokhoz, a lovakhoz és a hagyományhoz, illetve az építészethez is. Mindig mindent megtett, és amikor valamit jól csinált, akkor azonnal szaladt az apánkhoz, aki büszke volt rá, de mindig hozzátette, hogy "igen, igen de van még mit tanulnod, fiacskám". És egy váll veregetéssel le is zárta a kommunikációt. Még csak most jöttem rá arra, hogy ezek miatt mennyi, de mennyi csalódás érte Paolot. És ennek nem így kellett volna történnie. A papíron nem az én nevemnek kellene szerepelnie. Semmit nem tettem azért, hogy kiérdemeljem a birtokot.
Talán vág az eszem. Talán okos és érett voltam.
Viszont huszonöt évesen sok olyan dologra vágytam és kerestem, amit nem a szülőhazámban fogok megtalálni. Igaz, hogy hazajöttem, talán most tovább maradok. De éreztem, hogy egyszer vissza költözök Londonba. És, hogy miért? Azért mert nekem ott van feladatom.
- Azt kérdezed, hogy mi a bajom, öcsikém? - gyűrött ingét csak jobban összegyűrte, miközben dühösen csípőre helyezte a kezét. - Az, hogy ennek az egésznek nem így kellett volna történnie! - égig érő, egyenes tuják takarásában álltunk, ezért azok pont árnyékot vetítettek a testére. A macskaköves járdán közelebb sétáltam hozzá, hiszen az áprilisi nap sugarai melegítettek és feltöltöttek energiával. - Nem igazság! A kisujjadat sem mozdítottad meg a birtokért! Egyszer sem! - közelebb lépett, a markáns ujját feltette és beletúrt a göndör hajába. Ő pontosan olyan volt, mint egy macsó: szexi borosta, remek stílus, drága bőr cipők és büdös szivarka, ami jellemezte a stílusát. Innen is látszik, hogy én más vagyok. Én nem vagyok ódivatú, vagy hagyománykövető.
- Apánk döntött így. Szerintem ezen túl kellene lépned - vállára akartam helyezni a kezem, de ő félrelépett. Kék szeme szikrákat szórt, ezért lesütöttem a szemem. - Te tényleg azzal vagy elfoglalva, hogy kié lett a birtok? Tegnap este hunyt el az apánk!
- Akit három havonta egyszer hívtál fel telefonon! - kiabálta és a tudtomra adta azt, hogy az utóbbi időben valóban nem voltam a becsületes családunk tagja. - Azt sem tudod, hogy milyen változtatásokat csinált a birtokon, ahol a gyerekkorodat töltötted - a kezét széttárta, ezért alaposan körbe néztem a birtokon. A látvány leírhatatlan volt, hiszen mindent zöld övezet, magas tuják és gyümölcs fák tarkítottak. Citrom fa, dió fa és alma fa is. Három, négy macska, két kutya és munkások voltak a kerítésen belül. Egy dombon helyezkedtünk el, ezért beláttam az egész kertet: a hosszú falat, a rövidre vágott gyepet és egy-két kakast a szemétdombon kapirgálni. Régi piros traktor és egy zöld motor helyezkedett el a kerítés egyik végében. Volt egy szerszámos ház, amiben apa a dolgait tartotta. - Szerintem te már rég elfelejtetted, hogy honnan jöttél, amigo! - temette tenyerébe a kezét.
