Egy álarcos bálon találkoztam a férfival, aki megváltoztatta az életem. Titokzatos álarca alatt csillogott a tengerkék szeme. A szabályos arcéle, és a mosolyra húzódó ajka párbajra hívott. "Nem adhatom meg magam" - hajtogattam, lassú tánc közben, és...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Befejező rész
"Nem kell túlkomplikálni. Ha egy férfi látni akar, ő keres. Ha veled akar lenni, megteszi. Nem egy nőnek kell őrült módjára, tíz körömmel belekapaszkodva mindent feláldozni. Csak ésszel. Egyébként is, akinek a figyelméért harcolni kell, az már rég nem jó. A legjobb dolgok maguktól jönnek. Erőlködés, játszmák, és buta hisztériák nélkül, tisztán, csak úgy belehuppannak az öledbe, amikor nem is számítasz rá. De ha elmegy, hagyd. Ha megteszi, fogadd el. Aki elmegy, az nem a tiéd. Aki elmegy, az sosem ért ide igazán. Majd jön olyan, aki fél percet sem tud lélegezni nélküled, mert annyira kellesz neki. Levegőt fog kapni, meg minden, de csak igazán akkor él, ha mellette vagy - és ezzel te sem leszel másképp. Feltöltöd és feltölt téged. Támogat és melletted áll. Harcoltok mindennel, együtt, és erőt merítetek egymásból. Mert ami jó, az valami ilyesmi. Ott aztán nem lesz megalázkodás, vagy épp önfeladás. Csak az van, hogy hisztek egymásban, és húztok előre. Az összes többi csak gyerekes és szükségtelen játszma. "
Daniele kifejezetten titokzatos volt velem, ez pedig nem annyira tetszett. A lelkemre kötötte, hogy a mai napot töltsük együtt, hiszen Paolo ma egésznap a birtokon lesz, ezért ketten együtt lehetünk. Daniele nagyon jól tudja, hogy nem szeretem magára hagyni a lányunkat, ezért a fehér autóba beszállva tanácstalanul pillantottam felé. - Biztos vagy abban, hogy Paolo elbír a lányunkkal? - a kérdés furcsán hangzott, mégis meg lehetett érteni. Chloe nagyon szeret Barbie meséket nézni. Szeret színezni, babákkal játszani és a kertben hintázni. Ehhez viszont egy olyan emberre van szükség, akinek van energiája végig csinálni ezt vele. Daniele felém pillantott. Fekete napszemüvege mögül nem láttam a szemét, de biztos voltam abban, hogy csillog neki. Mikor kihajtott a birtokról, mosolyogva figyeltem az út szakaszt körbe ölelő olajfákat, a magas hegyes tujákat és a kerek bokrokat. Ezt a világot, ezt az isteni látványforrást csak az értheti, aki egyszer látta már. Ez egy teljesen más világ: az egész tájat zöld övezet borította. Magas fák keretezték a homokos útszakaszt. Mennyei látvány volt, hogy a fák rügyes lombkoronái összeértek az autó felett. Volt egy érzés, ami magával ragadott. Ez volt a szabadság és a gondtalan élet. Daniele elnevette magát, ezért végig néztem rajta.
- Ennyire nem bízol a testvéremben?
- Itt nem arról van szó, hogy nem bízom benne. Te is nagyon jól tudod, hogy nem szoktam Chloet magára hagyni. Ritkán van egyedül, ezért kicsit feszült vagyok - vezetés közben megfogta a kezem, puszit nyomott a bőrömre, majd a combjára helyezte. Mosolya láttán kicsit jobb kedvem lett, de ez nem jelentette azt, hogy teljesen el tudtam lazulni. - Kicsit aggódó vagyok? - ujjaimat az ezüst nyakláncomba akasztottam és hevesen süllyedő mellkassal vártam a választ. Daniele kihajtott a macskaköves útra, és elhaladtunk különböző épületek előtt. Tetszett, hogy az egész város egy kisebb domb aljára épült. Itt nincsenek nagy bevásárlóközpontok, se elit, drága üzletek. Voltak kicsi kávézók, éttermek és néhány ajándéküzlet.
