Egy álarcos bálon találkoztam a férfival, aki megváltoztatta az életem. Titokzatos álarca alatt csillogott a tengerkék szeme. A szabályos arcéle, és a mosolyra húzódó ajka párbajra hívott. "Nem adhatom meg magam" - hajtogattam, lassú tánc közben, és...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Az első szabadnapomat nyomozással töltöttem. Tudtam, hogy az igyekezetemnek ára van, ezért próbáltam precíz és odafigyelő lenni. Miután kitettem a lányomat az iskola előtt, gondterhelt arccal pillantottam Camille szemébe, akivel egyforma ruhát viseltünk: fekete bőrnadrágot, tűsarkút és fekete trikót. Pontosan úgy néztünk ki, mint akik rabolni készültek volna. De nem érdekelt! Ez a nap a nyomozásról fog szólni! Miközben megálltam a piros jelzőlámpánál, Camille sóhajtva hátra túrta a vörös haját. - Hogy fogunk megtalálni egy férfit, akivel hét évvel ezelőtt találkoztál?
A kérdése jogos volt. Zavart tekintettel pillantottam felé, miközben próbáltam meggyőzni magam arról, hogy ez a feladat nem lehetetlen. - Mert ha engem kérdezel, én biztos, hogy nem emlékeznék arra, hogy kivel ismerkedtem hét évvel ezelőtt! - vékony ujjára csavarta a vörös haját, miközben zöldet kaptam, ezért elindultam, de az eredeti helyszín helyett, egy másik hely irányába haladtam. Camille a szemöldökét ráncolta, hiszen meglepődött, amikor London legszebb bálterme felé haladtam. A Rivoli bálterem nyitotta ki kapuit azon az estén. Emlékszem, hogy minden nő színes, ruhában, a férfiak pedig, öltönyben jelentek meg. A bálteremben egyetlen fedetlen arc sem volt jelen. Az emberek álarcok mögé rejtették a valódi oldalukat, és felszínre hozták a felismerhetetlen személyiségüket. Szinte emlékszem a lassú dallamra és az emberek morajlására, amikor hosszú ruhában beléptem a magas, kétszárnyú ajtón. A bálteremben minden csillogott: a magasba emelt, bordó falak, az arany színű oszlopok és a motívumokkal ellátott mennyezet. Szinte újra ott voltam. Ott voltam egy bálteremben, ahol minden kezdetét vette:
- Lassan: megbotlik az, aki rohan!
- Most tényleg a Rómeó és Júliából idézet? - fúrtam tekintetem az övébe. A tánc közben az következett, hogy táncpartnert váltottunk, hiszen a következő pillanatban egy másik férfi tovább pörgetett, de az én kék szemű, álarcot viselő partnerem azonnal követett és elegáns mozdulattal újra megfogta a kezem.
- Kegyed is ismeri? Talán olvasta? - mögém lépett, állát az arcom mellé, tökéletesen a fülemhez emelte. Ez elég volt ahhoz, hogy a hülye hormonjaim kiabálva követelni kezdjék az érintését. Éreztem, hogy majd megveszek attól, hogy mögém lépett és hozzám simította a testét. Lehet ez ennél jobb? Erősen kétlem! - Milyen érdekes, hogy Rómeó első pillantásból érezte, hogy Júliát őneki teremtették! Véletlenül nem ismerős az érzés? - kezét óvatosan a derekamra simította, majd előre vándorolt a hasamra. Mintha a pokol tüzén égtem volna. Zihálva és libabőrrel érzékeltem, hogy végig simít és egyenesen megmarkolja a két mellem. - Jöjjön fel hozzám! - ajka a fülemet érintette, ezért próbáltam kizökkeni és visszazuhanni a valóságba, de nem nagyon tudtam. Mögöttem állt és férfiasan birtokolt. Pontosan úgy viselkedett, mint aki tökéletesen tudta, hogy megadom magam neki. - Legyen az enyém, csak egyetlen éjszakára - táncolás közben a nyakamra tapasztotta a puha ajkát, ezért akaratlanul is a tarkójára simítottam ujjaimat.
