|Felejthetetlen Tánc|

Nyolcadik

Hét évvel később

2020, London (Április)

A super marketbe érve azon gondolkodtam, hogy tudnám rávenni a lányomat arra, hogy a nyalóka nem tesz jót a fogaknak. Kicsi kezét fogtam, amikor beléptünk a fotocellás ajtón, és ő azonnal az édességek felé húzott. Az emberek között sétálva mégis elnevettem magam, hiszen hihetetlenül aranyos volt a hosszú, mogyoróbarna hajával és a tengerkék szemével. Már az oviban megmondták, hogy hihetetlenül bájos és intelligens természete van. Természetesen nem csak büszke voltam rá, de a boldogságtól még a könnyeim is potyogtak. Soha nem felejtem el a napot, amikor beléptünk az oviba és ő elengedte a kezem. Azonnal leült egy kislány mellé és megsimogatta a Barbie baba haját, amivel éppen játszott. A lányom, fény volt a szürke hétköznapokban. Remény a kilátástalanságban és ajándék a nehéz napokon. Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy mi volt életem legnagyobb ajándéka, akkor azt válaszolnám, hogy "a kislányom". Az elején rettegtem az anyaság gondolatától is, de hónapról hónapra azt vettem észre, hogy nem csak eggyé váltam vele, de a szívembe és a lelkembe zártam. Kilenc hónapig anya oroszlánként viselkedtem, aki bármire kész a kislánya biztonságáért. Khloe a harminckettedik hétben született meg. Harminckét héten keresztül éltem át az anyaság örömeit és bizony a hátrányait.

Egy belső hang sokszor mondogatta, hogy "te nem vagy anyának való". Azt is sokszor hallottam, hogy "mit fogsz kezdeni egy gyerekkel?". Ilyenkor próbáltam mindig leküzdeni ezt a belső hangot és mindig csak a jelenre koncentrálni. Volt bennem félelem? Minden nap. Bizonytalan voltam? Mindig az voltam. De szerelmes lettem a gondolatba is, hogy Khloe csak az enyém.

A kicsi super marketben sétálva felfigyeltem arra, hogy Khloe mennyire érdeklődő és kíváncsi. A második alkalommal húzta félre a kezem, ezért gyorsan megálltunk a gumicukrot előtt. Leguggoltam elé és vigyorogva a fejemet csóváltam. Egyébként bennem is sok minden változott. Sikerült levizsgáznom, ezért hivatalosan is rendezvényszervezőként tevékenykedtem. A kevés bevétel miatt sok alkalmazottat elküldtek az előző munkahelyemen. Beleértve engem is, ezért új munkahelyet kerestem. A hajamat átfestettem, ezért a fekete legsötétebb árnyalatára esett a választásom. Valamiért úgy gondoltam, hogy egy új kezdet vár rám, ezért esélyt adtam magamnak arra, hogy valóban érezhető legyen a változás. - Gumicukrot szeretnél? Én azt mondom, hogy esik sem jó a fogaknak, de akkor inkább válasz egy gumicukrot - mosolyogtam és felém emelte a kék szemét.

- Nem választhatnám mindkettőt, anyu? - szégyenlősen hátra tette a kezét és lesütötte a sűrű szempillát. Én csak megráztam a fejem. - Ó, kérlek! A gumicukrot holnap úgy is elviszem a suliba - az emberek bevásárlókocsikkal elhaladtak mellettünk, ezért kicsit közelebb léptem az édességekkel feltöltött polchoz.

- Tudod, hogy nem szeretem, amikor egészségtelen dolgokat eszel. A nyalóka pedig nem jó a fogaknak - tettem fel a mutatóujjamat, majd felsóhajtottam. - Rendben! Válasz egy nyalókát, addig én veszek négy darab banánt. Maradj itt, egy perc és visszajövök!

- Hogy érted azt, hogy megházasodsz? - elkerekedett szemekkel elállítottam le az autót, majd beléptem a legközelebbi Super market fotocellás ajtaján. Azonnal megálltam a Dolce Gusto kávékapszulák mellett és kezembe vettem két darabot. A harmadik választása közben fel sem fogtam azt, hogy Mark mit mondott. - Csak egy hónapja tértem vissza Londonba! Hamar a nyakamba zúdítottad a terveidet - ismerte be, majd levettem egy karamellás cappuccinot és a hónom alá csaptam őket. Miközben Mark nevetett, addig én félre álltam és lesütöttem a szemem. Egyszerre volt ijesztő és eszméletlenül jó érzés az, hogy újra Londonban éltem. Ijesztő volt, hiszen tudtam, hogy magára hagytam a családomat. A hugom nem érdemelte meg, viszont az anyámat és az undok, öntelt bátyámat pont leszartam. Kiderült egy olyan dolog, ami darabokra törte a szívem. Még mindig emlékszem az anyám elkeseredett hangjára, amikor bevallotta, hogy éveken át megcsalta az apámat, aki miután megtudta: szívinfarktust kapott. A szörnyű és igazságtalan hír után azon voltam, hogy helyre tegyem a birtokot és összekaparjam a gyászoló családot. Nem éreztem bűntudatot az miatt, hogy ott hagytam Olaszországot, hiszen tudtam, hogy bármikor visszamehetek.

- Daniele, itt vagy?! - hirtelen Mark hangja zökkentett vissza a jelenbe.

- Tessék? Bocs! - fejemet hirtelen megráztam és szaporán pislogtam.

- Azt kérdeztem, hogy minden rendben a családoddal? - emelte fel a hangját, hiszen tudta, hogy min mentem keresztül.

Olaszországban való tartózkodásom közben tartottam a kapcsolatot Markkal és mindent elmondtam neki. - Nem váltunk el békében, de nem tarthattak vissza. Elég volt belőlük - nevettem el magam, majd az emberek között tovább sétáltam. - Szóval vőlegény vagy?

- Ne is mond! Camille már most elkezdett gondolkodni azon, hogy kik azok a vállalkozók, akik elvállalják az esküvőnk szervezését. Ismersz valakit? Végülis ez a te tereped!

- Az én cégemet tudom ajánlani - vigyorogtam nagyképűen. - A Luxury Event megbízható! Bár most ki sem látunk a munkából, hiszen én is egy hónapja tértem vissza. Tudod milyen nehéz volt szembesülni azzal, hogy a főnök helyettes milyen munkát végzett az évek alatt? Szinte minden héten jönnek az új megrendelések és telefonhívások - sóhajtottam. - Mikorra tervezitek az esküvőt? Dátum? - vállammal szorítottam fülemhez a telefont, hiszen levettem egy cukrot a pultról és a kicsi kosárba helyeztem. Miközben Mark monoton hangon beszélt, addig a lábam a földbe gyökerezett, hiszen a szememet kiszúrtam egy kislány, aki lábujjhegyen állt és nyújtózkodva próbálta elérni a polc szélén található nyalókákat. Szegénykének már kipirult az arca és a vékony ajkát is összeszorította. És ezután, szinte lassított felvételben láttam, hogy mutatóujját a vödör szélébe akasztja, majd a vödör lezuhan a polcról, a színes nyalókák pedig a földre landolnak. Nekem több sem kellett: azonnal bontottam a hívást, majd leguggoltam a kislány mellé és segítettem neki összeszedni a fehér pálcikás nyalókákat. Körülbelül, hat vagy hét éves lehetett. Az arcát annyira nem láttam, hiszen annyira bele volt merülve a pálcikák össze szedésébe, hogy fel sem kapta a fejét. - A nyalókák ártanak a fogaknak - szólaltam meg, mire hirtelen felemelte a fejét és egyenesen a szemembe pillantott. Abban a pillanatban levert a víz, hiszen ez a kislány álomszép volt. Hosszú barna haja hullámokban omlott a kicsi hátára. Mély kék szemét tökéletesen keretezte a hosszú, fekete pillái. Bársonyos arcán enyhe piros pír volt jelen.

- Az anyukám is ugyan ezt mondta - lesütötte a szemét, majd két nyalóka között gondolkodott. - De végül mindig kapok - vállát megrántotta, majd beharapta az ajka szélét.

- Anyukádnak igaza van! Tudtad, hogy a nyalóka miatt kieshet az összes fogad? - poénos kérdésemre gyorsan szájára tette a kezét, majd átnyújtotta nekem a két nyalókát.

- Tényleg? Az nem jó! - ahogy a fejét csóválta, úgy a haja ide-oda libbent. - Te mit ennél? - emelte fel az állát.

- Hm! - hüvelykujjammal az ajkam szélét piszkáltam, majd egy macis piskóta felé mutattam. - Azt mondják, hogy ez nagyon finom - hirtelen elvettem egyet és a saját kosaramba dobtam. Erre a kislány elmosolyodott, majd ő is elvett egy darab piskótát. - Remek választás!

- Khloe?! - kétségbeesett hang csapta meg a fülem, ezért gyorsan visszatettem a polcra a nyalókákat, de mire felálltam, a kislány már eltűnt az emberek között. Felvontam a szemöldököm, majd visszahívtam a barátomat és tovább igyekeztem a hűtők felé.

- Bocs, csak segítettem egy kislánynak - magyaráztam. - Egyébként azt akartam mondani, hogy ha nyáron tartjátok az esküvőt, akkor az még pont belefér a csapatom naptárába!

- Figyelj, ez remek lenne! Hálás lennék, ha vállalnád!

Szinte hallottam hangjában a hálát, ezért mosolyogva a kassza felé igyekeztem. A sor hosszú volt, ezért zsebre helyeztem a kezem és a telefonomat nézegetve vártam, hogy végre én is sorra kerüljek. Nem voltam türelmes, hiszen sok mindent el kellett ma még intéznem. Be kellett mennem a céghez is, ezért a karórámra pillantva vártam, hogy végre a szalaghoz kerüljek. Előttem pont az a barna hajú kislány állt, ezért pimaszul megbámultam az édesanyját: nagy hullámokban levő, éjfekete haj, hosszú lábak és magas tűsarkú. Próbáltam levenni a szemem a fenekéről, de akaratlanul is vonzotta a tekintetem. A kislány ügyes volt, hiszen futószalagra helyezte az elválasztó táblát. - Köszönöm - mondtam halkan, válaszul pedig egy hófehér mosoly érkezett. Amikor sorra kerültem, gyorsan fizettem és az autóm felé igyekeztem.