𝑇𝑜𝑥𝑖𝑐 𝑑𝑒𝑠𝑖𝑟𝑒

•KILENC•

_________
"Helló idegen"
______________

Miért kell mindent elrontania a tanároknak? Érthető, hogy szeretnék jobban összekovácsolni az embereket, akiket tanítanak, de miért mindig a csapatmunka a megoldás erre? Ma sem történt máshogyan, egyik percben még csöndben ültem a hátsó padsorban hallgatva a professzor szavait, következőben már egy másik lány mellett voltam, akivel életemben nem beszélgettem még. Az pedig kicsit sem segített, hogy egy csapatban kellett dolgoznunk. Néha megszólalt, elmondta a megoldását azoknak a feladatoknak, amikre én nem jöttem rá és ez volt fordítva is. Sosem vártam még ennyire egy előadás végét, mint a mostaninak.

-További szép napot önöknek, holnapra kérem a befejezett munkáikat! –mindenki pakolni kezdett, miután megszólalt az idősebb professzor a terem aljában, szinte senki nem figyelte, hogy mit mondott. Lassan kezdett kiszóródni mindenki a teremből, s pár másodperc alatt tűnt el mellőlem a szőke hajú magas lány, akinél a tételek maradtak. Felsóhajtottam, táskámat vállamra dobtam majd én is elindultam a többi diák után. A folyosókon hatalmas tömeg volt, úgy éreztem magamat, mint három éve a gimnáziumban, s egy dolog sem változott az életkoromon kívül. Ugyan úgy gyűlöltem a tömeget, az emberek hangos nevetését, a tolakodást és az összes dolgot, ami egy tömeghez tartozik.

-Ilaira! –hallottam, hogy valaki kiáltott nekem, de azt nem láttam, hogy ki szólt pontosan ezért tovább siettem a megtelt folyosón. –Ilaria! –vállam mögött hátra fordítottam a fejemet, közben lassítottam lépéseimen és szemeimmel próbáltam megkeresni az engem hívó személyt. Néha valaki nekem sétált, mert nem látott meg engem, hogy előtte álltam meg, azonban minden ilyen esetben én voltam az, aki elnézést kért. Pedig csak egy helyben álltam. Végre azt is megláttam ki hívott engem. Mr. Yarrow volt, az egyik tanárom. Az első éveimben külön órákra jártam, festettem egy két évet, szerettem csinálni, viszont a mostani évbe nem fért volna bele a festés tanfolyam is. Ezért arra a döntésre jutottam, hogy jobb, ha leadom.

-Jó napot. –köszöntöttem egy halvány mosollyal az előttem álló magas férfit. Ősz haja kicsit idősítette a kinézetét, hiába nem volt még negyven éven fölül sem. Kerek szemüvegét levette, majd a csíkos ingének zsebébe helyezte.

-Szervusz. –szólalt fel. –Remélem van rám pár perced. –kicsit odébb sétáltunk, hogy ne a folyosó közepén álljunk meg beszélgetni.

-Persze, hogy van. –szívesen beszélgettem vele, hiszen ő volt az egyetlen olyan tanárom, akit kedveltem. Mindig kedves és megértő volt velünk, az összes diákjával beszélgetett külön. Órákon kívül is meg lehetett keresni, ha akadt valami problémánk. Pont ő volt az egyik olyan tanár, akihez csupán heti kétszer jártam.

-Lesz egy kiállítás a következő hónapban. –kezdett bele mondandójába, és valójában már nem tetszett, amit mondani készült. –Portrékat, teljes alakos festményeket várunk. Az első ember, aki eszembe jutott az te voltál. Van érzéked a festéshez, tehetséges vagy. –vettem egy nagyobb levegőt, közben lenéztem lábaimra. Mindig kellemetlenül éreztem magamat, ha dicsértek engem.

-A jövőhéten vizsgázok. Nem gondolnám, hogy beleférne az időmbe a festés. –elmosolyodott.

-Tudok a vizsgádról. –mondta. –A kiállítás a következő hónap végen lesz, addig rengeteg időd van.

-Nem is tudom.

-Én egyáltalán nem szeretném erőltetni, ha esetleg eldöntötted, kérlek küldj egy e-mailt. Vagy keress meg itt az egyetemen. –kezét a vállaimra tette és lentebb hajolt hozzám. –Akármilyen döntést hozol, én elfogadom.