𝑇𝑜𝑥𝑖𝑐 𝑑𝑒𝑠𝑖𝑟𝑒

•HATVANNYOLC•

________
"Jól vagyok"
_________

•.Ilaria.•

Kíváncsi voltam, hogy pontosan mennyi időbe fog telni, mire megszokom az újabb egyedüllétet, amire már olyan régóta vártam. Mennyi időbe fog telni, mire kezembe veszem a telefonomat és üzenetet írok Ashernek, hogy hiányzik. Ez volt az egyik olyan dolog, amit akármennyire is szerettem volna megtenni, nem tehettem. Miközben a kocsijában ültünk kellemetlen csöndben voltunk egymás mellett. A rádió szólt egyedül, az eső csöndesen kopogott a kocsi szélvédőjén és a tetején. Annyi mindenről lett volna időnk beszélni, még sem tettük azt. Túlságosan megharagudott rám, amiért megint túlgondoltam mindent és csak is benne láttam meg a hibákat, amik igazából leginkább bennem voltak. A lakásán még kétszer kértem tőle bocsánatot reménykedve abban, hogy magához ölel, megpuszilja fejem tetejét és mindent félre tehetünk. A reményem, pedig csak remény maradt. Semmi választ nem kaptam tőle, mikor elismételtem a rövidke szót kétszer. A „bocsánat" úgy csúszott ki ajkaim közül, mintha mindig is ki kellett volna mondanom. Ott ült nyelvem hegyén, várva a megfelelő pillanatra, hogy kiugorjon onnan.
   Talán magamat is szerettem volna azzal megnyugtatni, hogy bocsánatot kértem, hogy minden tőlem telhetőt megtettem. Bár az a szó szinte semmit nem jelentett neki, mintha meg se hallotta volna beszédemet. Lehet meghallotta, de különösebben nem kívánt abban a percben beszélni velem többet. Megértettem, elfogadtam és onnantól nem beszéltem tovább.

Sosem hittem, hogy egyszer mennyire hasba fog ütni az, hogy becsukok egy kocsiajtót magam előtt, táskákkal kezemben. Az, hogy mennyire lélektörő érzés, mikor zuhogó esőben esernyő alatt állva figyeled a távolodó kocsit, amiben egy számodra fontos személy ül. Hogy mennyire keserű érzés az, mikor csók, kedves köszönés nélkül váltok el egymástól. Ezek voltak azok a dolgok, amikről eddig csak olvastam a könyvekben, és sosem tudtam igazán átérezni a főkarakter fájdalmait egészen mostanáig.
Sok féle átok létezik, mindenkinek másmilyen. De nekem ez volt az átok. Engedj közel magadhoz valakit, szeresd meg, majd veszítsd el. Talán ez kettőnk sorsa. Talán sosem leszünk az a szerelmespár a filmek végén, akik boldogan élnek még meg nem hallnak. Boldog befejezést akartam kettőnknek, és ez még nem volt az. Ez nem lehet a vége.

Hiányoztak a meleg fények. Hiányzott a finom étel illata, a melegség, ami körbe ölelte testemet, mikor beléptem Asher lakásába. Nem gondoltam volna, hogy azok az apróságok, annyira fognak hiányozni egészen addig a pillanatig, amíg már nem voltak ott, hogy boldogítsanak. A jelenlegi szobámban semmi nem volt melengető. Szerintem ez a része az egyetemi kollégiumnak már lassan hónapok óta nem volt használatban. Az ablakon nem volt megfelelő szigetelés, ezért a lenti sarkából hideg szellő süvített befelé lengetve a barna függönyt, ami szintén nem úgy festett, mint ami cserélve lett volna az elmúlt években. Két részen le volt szakadva, és nem lehetett egészen elhúzni, ezért esténként az utcán lévő lámpák sárgás fénye bevilágított a szobába. Ez nem zavart volna, ha nem éppen az arcomra esik az a bizonyos tompa fény.  A meglepő dolog viszont az volt, hogy esténként nagyobb zaj volt odakint, mint napközben. Még az eső ellenére is sokan járták az utcákat, a zaj csökkentésében pedig a rossz ablak sem sokat segített.

Az első éjszaka egészen kibírható volt, de már a másodiknál hiányzott magam mellől a másik test melege. Az izmos kar, ami szorosabban ölel magához minden alkalommal, mikor megmozdulok. Asher csöndes szuszogása, finom csókjai arcomon és vállamon, mielőtt még elaludtunk volna egymás karjában. Minden hiányzott, amit valaha kaphattam tőle. Azt kívántam, hogy hívjon fel, üzenjen, fogadja el a bocsánatkérésemet legalább üzenetben. Holnap versenye lesz, én pedig nem leszek ott, de szurkolni fogok nekik. Szeretném, ha nyerne és boldog lenne végre. Talán akkor megbocsájtana. Vagy inkább elengedné magát, alkoholt inna a barátaival, táncolna a hangos zenére és nagyokat nevetve anélkül, hogy egy pillanatra is megérezné hiányomat. Meglehet, hogy most sem hiányzok neki, még az is átszaladt a fejemben, hogy esetleg jól érzi magát nélkülem, és nem kell fölöslegesen aggódnia azért, hogy mikor veszekszik velem. Igaza volt mindvégig. Én magam vagyok hibás, csak félek bevallani azt, hogy igazából nem is vagyok igazán olyan jó ember.