𝑇𝑜𝑥𝑖𝑐 𝑑𝑒𝑠𝑖𝑟𝑒

•ÖTVENHÉT•

________
"Szeretlek"
"Szeretlek"
__________

—Ilaria, kérlek add ide a salátát. —szólt nekem a testvérem, közben az előttem lévő fehér tányérra mutogatott. Előrébb hajoltam, majd kezembe emeltem a tálat, és a húgom kezébe adtam. Együtt vacsorázott megint a család, és rájöttem mennyire hiányzott ez már nekem. A friss levegő, a tenger illata, a családom, akik ezúttal nem kérdezgettek engem az egyetemről, és a legjobban, ami hiányzott az a nyugalom volt. Jól esett. Még egy hetet maradok itt, aztán visszacsöppenek a káoszba, ahonnan megszabadulhattam kicsit.

Lenéztem telefonomra, egyenesen Asher újabb üzenetére.

"Unatkozok. Ha itt lennél, talán nem unatkoznék annyira. ;)"

Számra mosolyt húztam, éreztem arcomat elpirulni, közben gyorsan alsó ajkamra haraptam, hogy elrejtsem mosolyomat.

"Biztosan nem unatkoznál."

Válaszát már nem vártam meg, gyorsan tettem le telefonomat, ami azonnal rezzent is egyet. Számba emeltem egy adag görög salátát, és tányéromon tartottam tovább szemeimet, nem foglalkozva a telefonommal.

—Kivel beszélsz, Ria? —szemeimmel néztem fel húgomra, kinek száján egy csalafinta mosoly ült, miközben rágta az ételét. Tudtam, hogy gyanakodik, de nem szerettem volna neki Asherről beszélni. —Talán egy fiúval?

—Fogd be, Liv. —mondtam megforgatva a szememet.

—Ilaria. –szólt rám anya az asztal egyik végéből. Tovább ettem, és elnéztem a testvérem vigyorgó arcáról. Mióta itthon vagyok, ezzel szekált állandóan. Van már barátod? Van valami fiú? Tetszik valaki? Mindegyik kérdésére ugyan azt a választ adtam, miszerint nincsen senki. Asherről azért nem beszéltem neki, mert nem tudtam, hogy Asher hogyan fogadná, ha úgy beszélnék róla, mint a barátomról. Bonyolult a kapcsolatunk, először kettőnknek kell rendesen megbeszélnie ezt az egész kotyvaszt, amit együtt csináltunk.

Az asztalnál szokatlanul nagy csönd volt. A nagyszüleink nem voltak velünk ezúttal. Anya és apa csöndben ültek, nem szóltak hozzánk, sem egymáshoz. Anyára néztem, a tésztasalátáját turkálta villájával, másik keze az asztal alatt volt, fejét lehajtotta. Róla apára vezettem tekintetemet. Ő is csak turkálta az ételét, fejét felemelte, így szemeink összeakadtak. Halvány mosolyra húzta a száját, majd ismét elnézett rólam. Valami nem volt rendben, és kezdtem aggódni. A szüleim nagyon szeretik egymást, mindig szórakoznak együtt, nevetnek, és a lehető legszebben néznek egymásra. Sosem féltem attól, hogy elválnak, valami pedig azt súgta, hogy most sem arról van szó. Valami sokkal nagyobbról.

—Anyu, valami baj van? —kérdeztem, miközben jobban felé fordultam. Rám nézett, majd apára, vett egy mély levegőt, villáját letette és kezébe vette a fehér szalvétát, mivel megtörölte ajkait.

—El kell nektek valamit mondanom. —sóhajtotta. Szívem gyorsabban kezdett dobogni, ahogyan hallgattam csöndes, elérzékenyült hangját. —Meg kell értenetek, hogy nagyon nehéz erről beszélnem, főleg nektek gyerekek.

—Papa vagy mama beteg? —szólalt fel hirtelen testvérem.

—Nem. —mondta anya. —Az elmúlt napokban tudod beteg voltam, gyönge. —fordult Liv felé. Ne. Kérem ne. —Elmentem orvoshoz, vérvételt csináltak, és abból kiderült, hogy mi bajom van. Lányok, rákos vagyok. Leukémiám van. —abban a pillanatban, minden elhalkult körülöttem. Fejem lüktetni kezdett, nem kaptam levegőt. Elgyengült kezemből kiesett a villám, szemeim könnybe lábadtak, majd hamar könnyek áztatták el arcomat. Liv sírásban tört ki, felugrott az asztaltól, és anya karjaiba vetette magát, míg én csak az üres székét bámultam tovább. A világom másodpercek alatt hullott darabokra, olyan apró darabokra, hogy félő soha nem tudom összeszedni azokat. Mellkasom gyorsan hullámzott, torkom kiszáradt, és mozdulni sem tudtam.