𝑇𝑜𝑥𝑖𝑐 𝑑𝑒𝑠𝑖𝑟𝑒

•NEGYVEN•

!Figyelmeztetés!
Erőszakos viselkedés, Ha téged ez esetleg valamilyen módon zavar, vagy esetleg kényelmetlennek érzed az olvasását, kérlek attól a résztől ugord el.<3

______________
"Ugyan ki hallaná?"
________________

-Várjon egy kicsit, kérem! -a széles ajtóban torpantam meg, amikor mögülem érkezett a professzor lágy, de még is erőteljes hangja. Orrormon keresztül vettem egy mély levegőt, majd erőt véve magamon visszafordultam a férfi felé. Az asztal mögött állt, fehér inge, világos barna nadrágjába be volt tűrve, de már elől kicsit meglazult a széle az ingnek a sok sétától, és a magasra nyújtózásoktól. Az asztalon pakolgatta szétszórt papírjait, a laptopja tetejére, fejét pedig felém fordította, hogy megnézze ott voltam e még a teremben. -Kérem, jöjjön közelebb. -tettem, ahogyan ő kérte, és lassan kezdtem el sétálni felé. Táskámat vállamra helyeztem, ujjaimmal a vékony pántot fogtam,hogy ne csússzon le rólam, mialatt sétálok. Szerettem volna a lehető legtávolabb maradni a tanáromtól, azonban ő ezt igazán megnehezítette. Aggódtam, hogy a végén valaki azt gondolja, hogy bizalmas viszonyt ápolok vele, és nem csak őt, hanem engem is kitesznek az egyetemről a nélkül, hogy hinnének az igazságnak.

-Segíthetek valamiben? -kérdeztem, amint elég közel értem hozzá, hogy hallhassa csöndes hangomat. A folyosókon lévő diákok miatt elég feszengve éreztem magamat, így akaratom kívül, de mindig vállam fölött hátranéztem a nyitott ajtóra. A lapok között keresgetni kezdett, majd előhúzott egyet, és tudtam, hogy az az enyém volt. Felemelte a papírt, szemüvegét feltolta orrán, szemöldökeit pedig összehúzta, mialatt átfutotta szemeivel a lapra írt dolgokat.

-Nem valami kecsegtető. -mondta, orra alatt duruzsolva. -Sikerült segítséget találnia a tanuláshoz? -fejemet megingattam kérdésére, mire ő csak felsóhajtott. -Attól tartok, ez így nem mehet tovább, Ilaria. -letette a lapot, és rám vezette szemeit. Mérgesnek látszott, ami eléggé megrémített, hiszen ő nem arról volt ismert, hogy veszekszik, vagy gonoszkodik a diákjaival. Mindenkivel jól kijött, és mindenkit támogatott, úgy, ahogyan arra a diáknak szüksége volt.

-Igen, ezzel én is tisztában vagyok. -sóhajtottam. -Csak tudja, a költözés... -

-Nekem nem kell magyarázkodnia. -szólalt fel, még azelőtt, hogy befejezhettem volna mondatomat. -Felajánlom a segítségemet. A mai napon hamarabb végzek, még egy előadásom lesz. Ha megvár engem az egyetem előtt, szívesen adok órát önnek matematikából. -torkomon csomó alakult szavai hallatán, és legszívesebben csak kimentem volna a teremből, a nélkül, hogy válaszoltam volna neki. Viszont nem tehettem meg, mondanom kellett valamit neki.

-Csupán, nem szeretnék önnek kellemetlenséget okozni azzal, hogy magánórákat kérek. Meg persze másoknak is feltűnhet az, hogy több időt töltök el önnel, és nem szeretném, hogy bármilyen pletyka keringjen erről. -miközben beszéltem, kezeimmel magyaráztam zavaromban, néha kiroppantottam az ujjaimat, amit a teremben lévő csöndesség miatt elég feltűnően lehetett hallani. Mr. Anderson a pad szélére ült, egyik lábát fentebb tartotta, míg másikkal támasztotta magát a földön, kezeit jobb combján tartotta, ami fent volt az asztalon, ujjai között pedig még mindig a papírt fogta. Sötét szemeit végig rajtam tartotta, elég megfélemlítő volt, vastag szemöldökeit összehúzta, és túlságosan komoly volt, tudtam mérges volt rám, amiért nem szedtem össze magamat.

-Másokkal kérlek ne foglalkozz. -hirtelen tegezése meglepett, de nem mondtam, és nem is mutattam ki a gondolataimat. -Szeretnék neked segíteni, azért, hogy közelebb juthass a diplomádhoz, és ne kelljen évet ismételned az én órám miatt, amin eddig siralmasan alakítasz. -a rideg, komoly szavai szinte már földig tiportak, viszont végig bólogattam azon, amiket mondott. Hiszen részben teljesen jogosan mondta nekem azokat a nyers szavakat. Hajamat vállamról hátamra söpörtem, majd lenéztem kezeimre, még mielőtt mondtam volna neki valamit. -Mit gondolsz? Ma ráérsz? -lassan bólintottam, egy szó sem esett ki ajkaimon. -Remek, akkor várj meg a kijáratnál, fél ötkor végzek. A lakásom öt perc séta innen. -leszállt az asztalról, majd ismét pakolni kezdett az asztalon. Ismét bólintottam, aztán egyikünk sem szólt semmit, így azt gondoltam, ideje elmennem az üres, csöndes teremből. Elképesztően kellemetlenül éreztem magamat, amiért igent mondtam az ajánlatára, és legfőképpen arra, hogy a lakására megyek. Időben eszembe kellett volna annak jutnia, hogy talán ajánlhattam volna a parkot tanulásra, de nem tettem, mert túlságosan égetett a szégyen.