Alice Black egy padláson ébred, barátai társaságában.
Nem tudja, hogyan került oda és a többiek mit keresnek ott.
De minden kiderül abban a pillanatban amikor kinéz az ablakon... és egy Zombi Apokalipszis kellős közepén találja magát.
FI...
Sziasztok! Elnézést kérek mindenkitől, tegnap nem voltam itthon egész nap és csak nagyon későn értem haza, így nem sikerült befejeznem a részt. Most viszont itt van és remélem elnyeri majd a tetszéseteket!:)
U.I.: A héten még számíthattok egy részre valamelyik nap, ugyanis jövő szombaton szintén dolgom van, így a részt megírom nektek hamarabb, hogy ne kelljen két hetet várnotok rá. Köszönöm a megértést!:D
A fák (vagy erdő) mentén követtem őket, hogy ne vegyenek észre. Valami azt súgta nekem, hogy ennek az egésznek nem lesz jó vége. Sőt!
Aztán egy eldugottabb helyen megálltak, a földre lökve az embert akit vonszoltak, majd szembe fordultak vele.
-Utolsó szavaid?-kérdezte Millford önelégülten.
-Miért?-kérdezte az ember a földön. -Miért akartok megölni? Miért kell meghalnom? Mit tettem?
-Hogy miért fogsz meghalni most?-nevette el magát Millford. -Mert elbasztad a kapukat! És minden lehetséges eszközzel kompromitálod a tábort. Azt hitted, megszökhetsz? Tévedtél!
-Nem a szökés miatt tettem. Hanem amiatt, hogy mások sorsáról döntötök.
-Pontosabban?-kérdezte Millford.
-Rossz dolgok történnek amikor a sorssal játszadozol.-mondta. -De ezt majd meglátjátok. Egyszer eljönnek majd azok, akik bosszút állnak rajtatok. Nem vagytok olyan erősek, amilyennek hiszitek magatokat! Állnok férgek vagytok mindannyian! És el fogtok bukni!
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
-Befogod, Westwick!-kiáltott rá a másik katona. -Egy seggfej vagy és ostoba is. Nem rágalmazhatod így a közösségünket! Most pedig válassz! Én vagy Millford? Melyikünk öljön meg?
Igen.
Az illető, akit készültek megölni, Dylan papája volt. Ugyanaz a hajszín, ugyanazok az élénk, kék szemek...a vonásaik is megegyeztek és ott bujkált az a kis seb az ajka alatt. Ő volt az, Mr. Westwick. Felismertem a képről, amit még Dylan mutatott nekem azon a napon, amikor ketten vezettük át az éjszakát és amikor többet tudtunk meg egymásról.
Kettő másodperc alatt történt az egész, amikor lelőtték.
Pont a szíve fölött.
És mégsem adták meg neki a lehetőséget, hogy válasszon.
Az én szívem gőzgépként zakatolt és visszafolytottam a feltörni készülő sikításomat.
Amikor a katonák elmentek, kapcsoltam.
-Mr. Westwick!-kiáltottam torkom szakadtából, majd oda rohantam hozzá.
Még élt.
Szemei nyitva voltak, kezét a sebéhez szorította és száján befelé, rohamosan lélegzett.
