Alice Black egy padláson ébred, barátai társaságában.
Nem tudja, hogyan került oda és a többiek mit keresnek ott.
De minden kiderül abban a pillanatban amikor kinéz az ablakon... és egy Zombi Apokalipszis kellős közepén találja magát.
FI...
Háromnegyed óra utazás után elértük végre Columbust. Addigra mindenki jóllakott a sok édességtől, bár megbeszéltük, hogy a maradékot csak vészhelyzet esetére tartogatjuk majd, illetve, hogy ezúttal megpróbálunk rendes ételeket főzni és enni.
A többiek leszálltak kinyújtóztatni a végtagjaikat, csak én és Adam maradtunk ketten a buszon, neki ugyanis nyilallt a lába ami még anno azt a lövést kapta. Tyler és Emily elindultak gyógyszerekért, addig én vigyázok rá.
- Boldog születésnapot! - fordult felém Adam, mire meglepetten pislogtam rá.
- Szülinapom van? - kérdeztem. - Augusztusban vagyunk még egyáltalán?
Adam a fejét rázta.
- Az egyre hűvösebb időjárást elnézve szerintem jócskán szeptemberben vagyunk, de mivel nem számoltuk a napokat, gondolom a szülinapod is kimaradt, de így utólag is... boldogat - vakarta meg a tarkóját.
Egy puszit nyomtam az arcára.
- Köszönöm - suttogtam, mire Adam biccentett, majd a vállamra hajtotta a fejét és a kezem után nyúlt.
- Hiányzik - jelentette ki, s egyből tudtam, kire utal. - Rémes nélküle. Egy évvel ezelőtt még azon gondolkodtunk, hogy megszökünk amint leérettségiztünk és körbeutazzuk Amerikát - éreztem a hangján, ahogyan mosolyog. - Ez mondjuk összejött, nem panaszkodhatom. De mégis... annyival jobbat érdemelt volna, mint így meghalni. Meghalni egy ismeretlen lány miatt, minden ok nélkül...
Legördült egy könnycsepp az arcomon, ahogy kimondta ezeket a szavakat. Nem akartam, hogy ilyesmi többet előforduljon. Ha elveszítenék még egy barátot, abba belepusztulnék, még Amanda és Greg elvesztését sem fogtam fel igazán, nem hogy az Edét... Olyan, mintha egy végeláthatatlan rémálomba csöppentem volna bele. De ezt eddig is tudtam. Tisztában voltam vele, hogy az Apokalipszis egy eredeti, reális horror film, amelynek én vagyok az egyik főszereplője.
- Ne beszéljünk erről! - rázta meg Adam a fejét. - Csak rosszabb lesz, csak jobban fáj... - állt fel a székről, de aztán hirtelen felszisszent.
- Ülj vissza, Emilyék még nem jöttek meg a gyógyszerrel! - figyelmeztettem, de Adam nem volt hajlandó rám hallgatni.
- Megleszek, leülök a buszlépcsőre, de lebegőre van szükségem - mondta, mire bólintottam, majd én is felálltam, átkaroltam őt és odasegítettem a lépcsőhöz. Ő leült, nekem viszont megakadt a szemem Luke Westwicken, aki nekem integetett, így elnézést kértem és odasétáltam az exbarátom unokatestvéréhez.
- Alice, ugye? Jól emlékszem? - kérdezte, mire bólintottam. - Hallottam, hogy vége közted meg Dylan között, elmesélte, hogy mi történt. Sajnálom.
Én csak hálásan biccentettem. Megsimogatta a vállamat.
- Hogy érzed magad? - érdeklődött.
- Megvagyok - feleltem.
- Szuper - bólintott, halványan mosolyogva. - Mert mi is keresztül mentünk sok szarságon, de amit nektek kellett átélnetek, az a mienknél százszor brutálisabb volt.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
