Zombie Apocalypse (hungarian)

88.-Alaptalanul

Rettenetesen nehezen írtam meg ezt a részt. Légyszi ne utáljatok érte. Jó olvasást!

Akkor eszméltem fel, amikor Millford egy ismeretlen helyiség hideg kőpadlójára dobott, én pedig térdre zuhantam és felszisszentem. Felnéztem a plafonra, amely valójában nem is plafon volt, hanem egy üvegtető, amely egy tornyot fedett el. Több lépcsősor vezetett fel más emeletekre, ahol szintén börtöncellákat lehetett látni, s ijesztő volt észrevenni, hogy néhányban emberek is voltak. Próbáltam kiszúrni Yoonieékat a bezárt emberek között, de nem jött össze.

- Csak nem fáradtál el? - nevetett Millford. - Fel, virágszálam! - kapta el ismét a hajamat és húzott fel általa.

Felsikítottam.

- Hagyja már abba! - kiáltotta Ed. - Gerinctelen állat, kibaszott seggfej! Hát így kell bánni egy... - de a mondatot nem fejezte be, mert Millford szájba rúgta. Ed szájából ömleni kezdett a vér, én pedig sírni kezdtem.

Nem bírom elviselni, ha a barátaimat bántják. Akkor már inkább engem kínozzanak meg.

Elizabeth reszketett, megszólalni sem mert. Millford aztán eleresztette a hajamat, majd Elizabeth mellé lökött, aztán Edet is odarugdosta hozzánk. 

Ha eddig nem tudtam milyen egy horrorfilm főszereplőjének lenni, hát most megtapasztaltam. Az utóbbi öt perc számomra egyenlő volt a pokollal és rosszabb volt, mint az eddig átélt valamennyi hónapok szörnyűségei. Amikor ott állsz annak a kapujában, hogy nincs menekvés, közel a vég és ráadásul egy másik ember keze által fogsz meghalni... rettenetes. Képtelenség kifejezni szavakkal az érzést. Lepereg a szemed előtt az egész életed.

- Na, haszontalan kölykök! - nevetett fel hangosan Millford. - Bevallom, az eredeti célom az volt, hogy mindhármótokat fejbe lövetem itt helyben, utoljára hagyva a virágszálamat, hogy végignézze a barátai halálát - cirógatta meg az államat, mire elhúztam a fejemet. Még hangosabban felnevetett. - Mit gondoltok erről, huh?

Néma csönd telepedett a helyre, ameddig Elizabeth motyogni nem kezdett valamit.

- Mit mondasz, szépségem? - sétált oda hozzá Millford.

Elizabeth ijedten válaszolt.

- Cs... csak aaaazt, hogy mi nem is... nem is vagyunk barátok! - válaszolta.

Millford néhány pillanatig meredt rá, majd elnevette magát. Annyira jóízűen nevetett ezen a kijelentésen, hogy rosszul lettem. Mi olyan vicces ebben?

- Köszönöm, hálásan köszönöm! - paskolta meg Elizabeth hátát. - Remek ötletet adtál!

Az övéhez nyúlt, majd előkapott belőle egy revolvert. Két golyót helyezett a tárba, majd Elizabeth mellé állt.

- Figyelj, így kell célozni és lőni! - mutatta neki, majd a revolvert egy pontra szegezte a szemközti falra és elsütötte azt. Elizabeth felsikított, Millford pedig nevetni kezdett.

- Na, ne ilyen ijedősen! A következő lövés a tiéd! - mondta neki. - Nézz csak erre a két kis bitangra - mutatott ránk. - Azt mondod nem a barátaid, ugye? Hát akkor itt az idő döntened: vagy magaddal végzel, vagy pedig valamelyikkel kettejük közül. A döntés a te kezedben van! - vigyorodott el, majd hátrébb állt. 

Mindhárman értetlenül néztünk egymásra, szerintem egyikük sem bírta egyből felfogni mi is történik. Aztán, amikor leesett, pánik ült ki az arcunkra. 

Összenéztem Eddel, ő viszont a fejét rázta. Gondolom azt próbálta jelezni, hogy Elizabeth nem fogja elsütni a fegyvert. Én viszont egyáltalán nem voltam olyan biztos ebben. Elizabeth a leggyengébb láncszem volt, rettenetesen félt, kóborlót életében nem ölt, ebből kifolyólag pedig túl gyáva lett volna, hogy önmagával végezzen. Azt viszont tudtam, hogy kit nem sajnált volna főbe lőni most, hogy védtelen és lehetősége adódott rá: engem.