Alice Black egy padláson ébred, barátai társaságában.
Nem tudja, hogyan került oda és a többiek mit keresnek ott.
De minden kiderül abban a pillanatban amikor kinéz az ablakon... és egy Zombi Apokalipszis kellős közepén találja magát.
FI...
- Ne mozogj már! - kértem a fiút, miközben a szeszes vattával próbáltam kitörölni az arcán éktelenkedő, vérző sebet. Olyan volt, mintha egy óvodás korú gyermeket kellett volna pesztrálnom: izgett és mozgott, mintha nem fért volna a bőrébe.
- De hát csípni fog! - szisszent fel már előre és tettetett naivsággal zárta össze a szemét, majd pimaszul nyitotta résnyire az egyiket, hogy egy kis pillantást vethessen a reakciómra, ami egy félig bosszús, félig szórakozott fejrázás volt a részemről.
- Nyugalom már! - szóltam rá ismét, majd a vattát finoman a seb felületéhez érintettem. Erre ő ösztönösen a csuklómra kulcsolta az ujjait, de rögtön el is eresztette azt és villámgyorsan sütötte le a tekintetét. Sok mindent nem értettem manapság Oliverrel kapcsolatosan, az ambivalens érzések és a folyamatosan félreértelmezhető jelek az őrületbe kergettek. Ha hozzám ért, libabőr futotta végig a testem, elárasztott minden parányi izomszálat bennem, betöltötte minden érzékszervemet. Azt pedig, amikor az erdőben próbált visszahozni a valóságba és közelebb hajolt hozzám képtelen voltam kiverni a fejemből. Azt hittem, meg akart csókolni aznap, de helyettem Alicere hajtott rá végül. A tulajdon szememmel láttam a csókjukat, s bármennyire is szerettem a lányt, iszonyat módon elkezdett mardosni valami belülről abban a pillanatban. Mintha a szívdobbanásaim hevesen tiltakoztak volna a csókjuk ellen. Ellenük.
- Elgondolkodtál - szólalt meg halkan, s tekintetünk össze is találkozott ekkor. Még mindig nem szoktam hozzá Oli zöld szemeihez, melyek egy mély, holdvilágos tavat juttattak eszembe, egy tavat, amelyben szívesen alámerültem volna, ha hagyja nekem. - Minden rendben?
- Aham - próbáltam meg hazudni, de még én is éreztem, mennyire "őszintétlen" volt a hangom. Ezúttal én voltam a kisgyerek, aki abban reménykedett, hogy a felnőttek nem jönnek rá a turpisságára. De Oli már ismert, túl jól is, a legjobban mindenki közül. Akkor is látta rajtam hogy baj van, ha semmi jelét sem mutattam ennek.
Amikor hosszú, fehér mutatóujjával az arcomhoz ért, úgy éreztem, mintha ezernyi apró szikrában robbantam volna ki belül. A fiú ujja hűvös volt, simogatása pedig gyengéd és óvatos, mintha kétszer is megfontolta volna, hogy hogyan szeretné ezt csinálni. Az egész fejem vöröslő lámpásként égett és már nem bírtam tartani vele a szemkontaktust tovább. A pillantások játéka volt ez: ahogyan az egyikünk tett egy lépést, a másikunk rögtön visszatáncolt. A reménytelenség tangója.
Oups ! Cette image n'est pas conforme à nos directives de contenu. Afin de continuer la publication, veuillez la retirer ou télécharger une autre image.
- Tudod jól, hogy meghallgatlak, bármi legyen is az! - suttogta. - Segíthetek!
- Jól vagyok - tértem ki a válaszadás alól -, csak féltettelek, hogy nagyobb bajod eshet, ennyi az egész. Miattam nem volt érdemes megint szembenézned a halállal, kissé már kezdem azt érezni, hogy ez valamiféle perverziód!
Szinte ösztönösen felnevetett, a szívemet kusza, de jól érzékelhető dobbanásra késztetve. Az, hogy fülig bele voltam esve egy dolog volt, viszont a tudat, hogy mást szeretett, felemésztett legbelül. Ezért próbálkoztam inkább Bettynél, pedig tudtam, hogy a lány lezárt kettőnket azon az éjszakán a kis házikóban a fa tetején. És jobban is tette. Nekem viszont csak ő volt, akit fizikailag is közel engedtem magamhoz. De badarság is volt ezen rágódni már. Vagy azon, hogy többet akartam a fiútól, a fogadásunk éjszakája óta többet. Még csak az hiányzott volna, hogy elveszítsem a barátságát emiatt. Abba belepusztultam volna. Életbenmaradásom egyetlen oka ő volt már, senki más.
