Zombie Apocalypse (hungarian)

76.-Nyugodj meg!

Azt hiszem, már nagyon régóta nem imádkoztam. Arra sem emlékszem, mikor voltam utoljára templomban, de az biztos, hogy eltelt már egy kis idő mióta megtettem. Nem vagyok nagyon nagy vallásos ember, de hiszek abban, hogy van valami vagy valaki, egy felsőbb hatalom ami miatt mi emberek létezünk és élünk.

Most mégis itt voltam, az erdő közepén és az Apokalipszis kezdete óta először kulcsoltam össze a kezeimet és mondtam el magamban egy imát. Igazából mindannyian ezt tettük, ha másért nem is, hát kötelességből, s tiszteletből Amanda iránt. A fiúk sírt ástak számára, leeresztették, majd visszatemették földdel, s Yoonah, akit időközben fel kellett keltenünk, pár szál virágot szedett és helyezett el reá. Megjelöltük a fát, amely alá temettük. Belevéstük Amanda nevét, hogy hogyha egyszer vége lesz ennek az őrületnek és túléljük, vissza tudjunk jutni hozzá.

- Adam... - simogattam meg legjobb barátom vállát. - Akarsz mondani valamit? - kérdeztem.

Adam nagy nehezen bólintott, majd kis idő múlva megköszörülte a torkát.

- Azt hiszem mindannyian félreismertük Amandát - kezdett bele a mondandójába. - Egy hisztis, félős, túlságosan divatőrült és komolytalan lányként ismertük meg őt, aki semmi mással nem foglalkozott, csak saját magával. Ahányszor veszélyben volt, mindig sírva fakadt vagy sikítozott, esetleg ráakaszkodott valakire hogy az megvédje őt... - egy kis szünetet tartott, hogy összeszedhesse a gondolatait. - Gyűlöltem őt. Vagyis lehet, ez nem gyűlölet volt, de biztosan unszimpátia. Kirázott a hideg ahányszor nyafogott mellettem vagy valami rémesen idegesítőt mondott és... meg is bántottam őt egyszer valami olyannal, amit akkor abban a pillanatban komolyan gondoltam és figyelembe se vettem az ő érzéseit, nem érdekelt - szipogott. - És mégis... Mégis elérte azt egy kis idő elteltével, hogy megkedveljük. Hogy megkedveljem. Belátta ő is, hogy nem mehet ez így tovább és bár rettegett... megpróbált megtanulni harcolni. Védekezni. Ha nem is úgy, ahogyan gondoltuk, de sikerült neki. Én pedig beleszerettem. Beleszerettem a lányba aki felülkerekedett a félelmein, de közben mégis megmaradt önmagának és ezzel belopta magát a szívembe. Hiányozni fog. Minden hiányozni fog, ami ő volt. A mosolya, a haja, a szemei, a kisugárzása, sőt... a hisztik és a magassarkúk is. Minden hiányozni fog, ami ő volt. Nem ezt a halált érdemelte volna. Nem így kellett volna véget érnie.

Ezzel pedig Adam befejezte a beszédét.

Átöleltem a vállát és megsimogattam az arcát.

- Mindannyiunknak hiányozni fog - suttogtam.

Adam bólintott.

Még egy utolsó pillantást vetett a földkupacon heverő virágokra, majd Olira nézett.

- Induljunk - biccentett felé, Oli pedig bólintott, s a sírt néző Karma karját megpaskolva elindult.

Karma is felócsúdott bambulásból, majd elindult, szorosan Oli mellett.

Én és Adam előre engedtük Yoonie-t és Yoonah-t - az előbbi az ölében cipelte a kishúgát -, majd sereghajtóként összekulcsoltuk egymás kezeit.

- Hideg a kezed - mondta Adam.

- Tudod, hogy mindig olyan.

Aprót bólintott.

Csendben haladtunk tovább, hiszen oda kellett figyelnünk minden kis zörejre. A Nap már teljesen lement mire elmondhattuk azt, hogy már öt perce sétálunk, s elemlámpánk sem volt, de ha lett is volna nem használtuk volna, nehogy odavonzza a kóborlókat.

De nem voltak hangok.

Csend volt, s ez a tény idegesítőbb és feszültebb volt, mintha lépteket vagy zajokat hallottunk volna. Olyan volt, mintha a világ már teljesen kihalt volna a kóborlókkal és az állatokkal együtt és csak mi lettünk volna azok az elátkozottak, akik életben maradtak és arra kényszerültek, hogy örökre itt bolyongjanak ebben a sötét erdőben.