Zombie Apocalypse (hungarian)

101.-Edward hagyatéka

Szavakkal kifejezni nem tudom, mennyire furcsa és rossz érzés volt egy csonka csapattal útra kelni. Félreértés ne essék: egytől egyig imádtam az "új csapatom" minden egyes személyét, de mégis annyira üresnek éreztem magam. Ha ehhez még hozzácsapjuk azt is, hogy az utóbbi napok mennyire rémesek és gyorsak voltak, meg is tudom érteni, hogy a lelkiállapotom sokkal rosszabb volt, mint általában. Féltem. A változástól, az újtól és az ismeretlentől. És féltem attól is, hogy az erőm egyszer majd váratlanul elfogy és tehetetlenné válok. Kiszolgáltatottá.

Ugyanakkor elegem is volt belőle. Elegem abból, hogy folyton szomorkodunk és egy csepp jó sem történik velünk. Megérdemeltünk volna végre egy kis nyugalmat. Na jó, nagyot. Bíztam benne, hogy ezúttal megkapjuk. Hogy most az Iron Castle tényleg nem indul majd utánunk és remélhetőleg semmi más komplikáció nem adódik többet. Vagy legalábbis egy ideig. Oli eszes fiú, cseles és vakmerő. Biztosan sikerült lelassítania őket valahogyan.

Egy pillanatra meg kellett állnom, mivel a sebem nyilallni kezdett. A kötésre helyeztem a kezemet finoman, mintha így enyhíthettem volna a fájdalmat, de persze ez nem jött össze.

- Alice, minden rendben? - fordult hátra Emily, majd mikor látta, hogy nem válaszolok, megráncigálta Tyler blúzának ujját, s mindketten visszasiettek utánam.

- Megvagyok - bólintottam - csak egy picit fáj a sebem!

- Yoonie, megállhatnánk egy pillanatra? - kérte Tyler, mire Yoonie azonnal megállította a csapatot.

- Srácok, nem szükséges, mehetünk tovább, majd elmúlik!

Tyler a zsebében kezdett el kotorászni, majd elővett belőle egy doboz gyógyszert, abból pedig egy pirulát.

- Vedd be, ez majd enyhíti - mondta. - Grace adta.

Bólintottam, majd amint Emily egy üveg vizet nyújtott felém, lenyeltem az orvosságot.

- Köszi, srácok! - hálálkodtam, majd jeleztem, hogy indulhatunk tovább, s reménykedtem abban, hogy a pirula majd gyorsan enyhíti a fájdalmat.

Már legalább egy órája menetelhettünk, mindenfajta siker nélkül. Yoonie Mattel beszélgetett legelől, őket követte Santiago és a kis Yoonah, akik valami mókás dalt énekeltek, Emily és Tyler pedig az egyik-egyik felemen haladtak, így úgy éreztem magam, mintha valami híres személy lennék, akit kísérgetni kell, pedig egyáltalán nem volt komoly bajom, egyedül is simán tudtam menni.

- Srácok... megvagyok! Tényleg. Nem kell testőrt játszanotok! - kuncogtam, de egyikük sem nevetett velem együtt. Olyannyira komolyak voltak, hogy azonnal az arcomra fagyott a mosoly és a gyomrom összeszorult ijedtében.

- Mi a baj? - kérdeztem, mire Tyler Emilyre nézett, aki vissza rá. A lány nem szólt semmit, de láttam, ahogyan könnyek szöknek a szemébe. Hősiesen küzdött ellenük ugyan, de nem bírta sokáig. - Történt valami? - kérdeztem rá ismét, látva, hogy egyikük sem akar nekem válaszolni.

- Semmi - válaszolta Emily, lenyelve a könnyeit - , csak már belefáradtam abba, hogy embereket veszítsek el.

Tyler sok ideig nézte Emilyt, olyannyira, hogy az már nekem is feltűnt. Tudtam, hogy valami nagy dolog folyhat a háttérben, ha a lány ennyire ki van készülve tőle. Csak bár tudtam volna azt is, hogy engem miért hagynak ki belőle!

- Na jó, van valami, amit el akartok mondani?

Túlzottan látszott rajtuk, hogy titkolnak valamit, én pedig egyszerűen gyülőltem szenvedni látni őket. Különösen Emilyt, hisz ő Tylernél ezerszer megviseltebbnek látszott.