Zombie Apocalypse (hungarian)

46.-Sötét gondolatok

Sziasztok! Szombaton nem volt rész, így ma hoztam, most pedig három hétig még visszaállok ahhoz, hogy csak szombaton publikálok részeket. Utána jön a vakáció és...majd akkor megpróbálom gyakrabban hozni őket.:)

Három napja utaztunk már folyamatosan. Megálltunk egy picit Indianapolisban, de épp csak élelem és benzin beszerzése gyanánt és már indultunk tovább.

Én egyedül feküdtem a leghátsó sorban, gondolataimba meredve. Ebből állt az utóbbi három napom: gondolkodásból. Egy idő után már mindenkinek elege volt belőlem és a depizésemből, kivéve Matt-et, aki ugyanolyan pocsékul érezte magát, mint én, csak azért az ő helyzete sokkalta rosszabb volt. Ha rá néztem, elfogott a bűntudat amiért én ilyen "kis dolgok" miatt szomorkodom, de ahányszor Dylanre néztem, amiatt kapott el a bűntudat, amit vele tettem.

Ha már Dylannél tartunk...nem szólt hozzám egész úton. Sem ő, sem Tyler. Emily próbálta kiszedni belőle, hogy mi baja, de nem ment neki. Amandával is olyan undok módon viselkedett, hogy csak hitetlenül bámultam ki a fejemből. Nem tudom mi lelhette, de kérem vissza a barátomat: a normális, poénkodó, zeneőrült, szoknyapecér Tylert, aki odavolt a gumicukorért és a biciklizésért. Csak sajnos tudom, amióta elkezdődött a járvány, mindenki változott. És talán semmi sem marad ugyanolyan, mint amilyen volt...

Semmi sem volt jó, semmi.

A szerencsémnek vége.

Szerettem volna eltűnni. Elmenekülni a világ gondjai előtt. Hihetetlen, hogy nem elég, hogy egy Apokalipszis kellős közepén vagyunk, még arra is jut időnk hogy összevesszünk és a lelki sérelmeinket pátyolgassuk.

Felültem a széken és kitekintettem az ablakon. A nap már lemenőben volt, égővörös színben cikázott az égbolt. Gyönyörű szép volt. 

Épp véletlenül Dylan felé tekintettem, aki hátra fordulva bámult engem. Undort olvastam le a képéről, szánalmat...

Lesütöttem a szemeimet, visszaereszkedtem addig a székben ameddig nem látszódtam ki és csendes, hangtalan sírásba kezdtem.

Szörnyű érzés fogott el...

Ha meg akartam halni...az normális ebben a helyzetben?

Összevesztem Tylerrel.

Dylan utál. Vagy talán egyenesen gyűlöl.

Hazugnak vagyok betitulálva és sorra elveszítem a barátaimat.

Szerencsétlenségek végtelen sorozata kísért.

Elővettem a naplómat és kiírtam magamból mindent. Ez mindig segített, most sem történt másképp. Kissé megnyugodtam.

A hugomra gondoltam.

Ígéretet tettem.

És nem csak neki, hanem anyának is.

Eljutok Londonba. Ez nem attól függ, hogy Dylan bír-e vagy nem, hogy Tylernek baja van-e vagy sem. Nem függ tőlük: csak magamtól függ. Én pedig minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy sikerüljön viszontlátnom őket.

Valaki lehuppant mellém a székre. Amanda volt az. 

Széles, de szomorkás mosoly húzódott végig az ajkain.

-Hogy érzed magad?-kérdezte.

-Már jobban.-feleltem.

Bólintott.

Meglepett, hogy odajött hozzám. Nagyon sokat változott az első találkozásunk óta, de azért az arany Chanel karkötő még mindig ott virított a csuklóján.