Zombie Apocalypse (hungarian)

48.-Csak őszintén

A meghitt pillanatot egy felvillanó elemlámpa rontotta el. Mindketten a fény felé fordultunk.

- Azt a rohadt... - harapta el a mondatot egy ismerős hang, majd elejtette az elemlámpát, amit gyorsan fel is kapott a földről. - Alice, Dylan?! Ti vagytok azok? - kérdezte Emily meglepetten.

- Dylice. Úgy akartál fogalmazni, hogy DYLICE! - szólalt meg egy hang mellette, majd a sötétségben Adam körvonala rajzolódott ki. Adam büszke, vigyorgó körvonala. - Elnézést, hogy megzavartunk benneteket, de hadd mondjam el, hogy gratulálok és tudtam, hogy sikerülni fog! - jelentette ki.

Én és Dylan is elmosolyodtunk.

Emily tátott szájjal bámult minket.

- Adam, úristen, hagyjuk őket! - ragadta karon a fiút. - Alice, később még beszélünk! - szögezte le Emily kuncogva. - És gratulálok, tartson sokáig!-jelentette ki, majd nemsokára eltűnt Adam és az elemlámpa társaságában.

Dylan visszafordult felém.

- Köszönöm. - jelentette ki.

- Micsodát? - kérdeztem.

- Hogy ott voltál...vele. Az apámmal. Az utolsó pillanatában. - suttogta.

Lesütöttem a szemeimet.

- Sajnálom, nem tudtam megmenteni...

- De elhoztad nekem a pendrive-ot. A sors akarta így. - jelentette ki.

- Mi lehet rajta? - kérdeztem, a pendrive-ra utalva.

- Nem tudom. - rázta meg a fejét. - Csak abban reménykedem, hogy megérem azt a napot, amikor a táborba jutunk és lehetőségem lesz egy számítógép segítségével megtekinteni a tartalmát. - suttogta.

Bólintottam.

Dylan egy puszit nyomott a homlokomra, majd megfogta a kezemet.

- Kérlek...most egy ideig hanyagoljuk a témát, rendben? - mondta.

- Rendben. - suttogtam. - Ha ezt akarod...

- Gyere. Késő van. - húzott maga után, vissza a többiekhez.

A busznál már nem csak Emily és Adam széles vigyora fogadott, hanem Grace-é, Richardé és Edé is.

A többiek is felkapták a fejüket, hisz kézen fogva és mosolyogva sétáltunk feléjük.

Grace szinte elvisította magát, úgy ugrott a nyakamba.

- Minden részletet tudni akarok majd! - suttogta a fülembe, majd vigyorogva elengedett.

Heves bólintásba kezdtem.

Aztán ismét megfogtam Dylan kezét és a többiek után felszálltunk a buszra.

Amint hátrafelé igyekeztünk, elkaptam Tyler tekintetét magamon. Szemeiben a csalódás és a düh keverékét véltem felfedezni. Elfordította a fejét az ablak felé, én pedig éreztem, hogy ez olyan volt, akár egy késdöfés a szívemben.

Nem tehetek róla, hogy beleszerettem Dylanbe. Tylernek meg nem áll jogában ezért haragudni rám.

Leültünk a legutolsó sorba Dylan-el. Ő rám mosolygott, majd egy puszit nyomott az arcomra.

Aztán eléggé feszülten, csendben ültünk egymás mellett.

Nem tudtam, mit mondhatnék.

Oké, hogy túl voltam a vallomáson, hisz végre kijött belőlem az a sok bent tartott érzelem és oké, hogy ezt Dylan viszonozza...de ez után mi következik?