Zombie Apocalypse (hungarian)

73.-Széthullás

Sziasztok!

Nos, ez egy igen hosszú fejezetre sikeredett, ugyanis végre rászántam magam arra, hogy normális részeket írjak - leírásokkal, részletekkel, mindennel. Úgy éreztem, most már igazán eljött az idő komolyan venni a fejezetek írását, nem csak párbeszédekkel teledobálni az egészet és így publikálni. Szóval mondjuk úgy... most már kicsit komolyabbak lesznek a részek, nem kifejezetten a történések szempontjából, hanem kinézetileg. Lehet néhány helyen kissé erőltetett lesz a leírás, de nézzétek el nekem, mert még bele kell rázódnom ebbe. :) A rész végi kérdést most kihagyom és inkább arra kérnék mindenkit, hogy véleményezze az "új arculatot". Köszönöm szépen mindenkinek!❤

Vérben fürdött az erdő.

Egyrészt a lemenőben lévő Nap miatt, másrészt pedig a szó szerinti vörös folyadék miatt, amellyel az emberi testünk rendelkezik, s amelyet a levegőben is érezni lehetett, az izzadtság, az agyvelő és a halál szagának kavarodásában.

Minden széthullott körülöttünk, alig néhány pillanat alatt. Minden.

Kóborlótetemekkel körülvéve, s egy emberivel, - amely Adam intézkedése által már nem válik eme csúnya kór áldozatává -  mely egy fehér lepedővel volt letakarva - rajta mezei vadvirágok virítottak színesen - , ültünk hatan, megkérdőjelezve mindazt, ami alig fél óra alatt zajlott le.

Adam az ölemben feküdt, én pedig szőke haját simogattam egyik kezemmel, másik kezemmel pedig az ő kezét szorongattam, mely szintén az ölemben nyugodott. Oliverre pillantottam, akinek arcán ismét felismerhetetlen érzések kavarogtak. Egyetlen ránc sem keletkezett a homlokán, egyetlen arcizma sem rándult, de sápadt volt és túlságosan hallgatag saját magához képest. Karma vele szemben ült egy fatörzsön, véres kését tisztítgatva, s közben időnként fel-felnézve a fa alatt heverő, lepedős tetemre. Yoonsoo a kishúgát tartotta az ölében, valami érdekes, koreai éneket dúdolva a fülébe, s Yoonah erősen kapaszkodott nővére vállába, félig álomba merülve. Ami engem illetett, az érzelmek úgy kavarogtak bennem, mint a víz amit az esőcseppek megzavarnak, de próbáltam arra koncentrálni, hogy Adam érezze: ott vagyok. Mert mindennél fontosabb volt Adam lelki épsége számomra abban a pillanatban. Pedig lett volna min agyalnom. Rengeteg minden.

* három órával korábban *

A kantinban ültem, Emily és Ed társaságában, zabpelyhet majszolva és a be-ki járkáló embereket bámulva. A levegőben érezni lehetett a feszültséget, szinte senki sem maradt tíz percnél tovább bent. Mindenki sietett, mindenki időben ott akart lenni a gongszóra a téren, hogy szerencsésen fel tudjon ülni az áttelepítésekre szánt citromsárga iskolabuszok egyikére. Mindenki, kivéve engem.

Dylan a tegnapi események óta került, pedig mindennél jobban szerettem volna vele tölteni ennek a napnak azt a részét, amiben még nem kellett azon aggódnunk, hogy túléljük-e. Megértem, hogy aggódik miattam, de nincs az az Isten, hogy engem rá tudjon venni arra, hogy elmeneküljek. Ha kell, együtt halunk meg. De nem fogom itt hagyni.

A kantin magas falán néhány légy körözött a pasztell sárga lámpa körül, melyeket Richard előszeretettel dobálgatott zabpehellyel a szomszédos asztalnál. Ha őszinte akarok lenni, őt és Grace-t most láttam először az étkezőben, ideérkezésünk óta. Örültem, hogy sülve-főve együtt láthattam őket és hogy Richard balesete csak jobban megerősítette a kapcsolatukat. Most is például evés közben az írást gyakorolták egy papírlapra és el kell ismernem, Richard remekül haladt.

Kissé hiányérzetem volt, de nem Dylan miatt. Valaki hiányzott, mintha az árnyékom - vagy talán pont a fényem -, nem lett volna velem. Nem is értettem az érzést addig a pillanatig, ameddig Karma be nem ugrott szórakozottan az ajtón, s vigyorgó képpel felém nem közelített. Azt hiszem, már túlságosan is megszoktam, hogy mindig mellettem van.