Zombie Apocalypse (hungarian)

63.-Menj, ha menned kell

Némán lépkedtem a hatalmas vaskapu felé. Mellettem Karma mendegélt, aki valamiért egyfolytában a nyomomban van, ha szeretném, ha nem. Azt hiszem, komolyan gondolta amikor azt mondta, hogy csak bennem bízik. Idegesít, hogy a többieknek meg sem próbál esélyt adni.

De nem szólom le. A különbség köztem és Karma között az, hogy én túlságosan könnyen megbízom emberekben, ő viszont nem és érthető is, hogy miért. Talán meg kellene ezt tanulnom nekem is tőle.

Dylan már ott állt Cody társaságában és egy térképet böngészett.

Megtorpantam.

- Mi a baj? - kérdezte Karma.

- Nem kellene... - suttogtam.

- Mit nem kellene?

- Elengednem őt. Nagyon nem kellene. Mi lesz, ha elveszítem?

Karma elmosolyodott. Sokkal jobban áll neki, amikor így mosolyog. Őszintén.

- Semmi baja sem lesz. Fogadni merek rá.

- De láttad mi történt az éjszaka. Chipmenék...

-... nem az erdőben bóklásztak másfél hónapig, ahogyan ti. Nem edzőttek meg kellőképpen, nem figyeltek a jelekre, a hangokra. Mi, még jómagam is... más kategória vagyunk. Az életünket kockáztattuk odakint minden nap. Láttam hogyan harcol Dylan, Alice. Nem egy olyan srác, akit könnyen meg lehet ölni. Van tapasztalata. És elég sok.

Felsóhajtottam.

- Meglátjuk.

Bíztam Karmában. Nem tudom miért... de bíztam.

Amint tegnap éjjel haza értünk, Dylan közölte velem a döntését.
El fog menni.

Amennyire megértettem, annyira nem is akartam.

Ha őt elveszítem... úgy érzem minden szét fog esni körülöttem.

Dylan rám emelte a tekintetét, majd vállára kapta a hátizsákját. Felsóhajtott.

Lebiggyesztettem az ajkaimat. Abban a pillanatban átjárta a testemet a reszketés és átfutott az agyamon minden szörnyűség, amely Dylanal történhet az út során. Nem csak az ellenséges katonáktól féltettem, hanem leginkább a kóborlóktól. Ezek a dögök mindig a legváratlanabb pillanatokban jelennek meg és teszik tönkre az életünket.

- Szia. - suttogtam.

- Szia. - motyogta ő is.

Azt hiszem, az a pillanat mindkettőnknek nagyon nehéz volt. Túl sok forgott kockán.

- Cody is veletek tart?

Dylan bólintott.

- Ne aggódj, ezúttal vissza is jön velünk. - mosolyodott el. - Visszahozom.

- Nem féltem Codyt. - mosolyodtam el. - Tudom, hogy bármit túlél. Ahogyan te is.

- Ez így van. - biccentett, majd megfogta a kezeimet és összeérintette a homlokainkat. - Megígérem, hogy visszajövök.

- Tudod, hogy az ígéret nagy szó, Dylan. - suttogtam elfojtott hangon. Nem bírtam ki, hogy ne pityeregjem el magam egy picit se.

- Csst, ne sírj! Kérlek... - törölte le a könnycseppeket az arcomról. - Ezt az egyet megígérhetem.

Heves bólintásba kezdtem, majd szipogtam párat.

Nem lehetek a hisztis barátnő ebben a pillanatban. Tudnia kell, hogy bízom benne. Hogyne bíznék?