Váratlan hírnév ( Hyunjin ff )

🎶12. rész🎶

Hyunjin szemszöge

Épp készültünk haza mikor eszembe jutott, hogy abba a táncterembe hagytam a pulcsim ahol reggelt próbáltunk.

- Skacok. Mindjárt megyek utánatok csak vissza megyek a pulcsimért. - mondom a többieknek majd vissza siettem a teremhez. Útközben találkoztam Lenáekkal akiknek köszöntem amit viszonoztak is. Ami furcsa volt számomra hogy nem volt közöttük Emma. Én csak semmit sejtve mentem előre. Mikor a megfelelő ajtóhoz értem benyitottam mikor is hirtelen nekem csapódott valaki. Majdnem elesett de utána nyúltam majd a derekánál fogva vissza rántottam. Mikor megláttam hogy ki is az akkor minden megállt körülöttem. Mi van velem? Múltkor a táncterembe mikor a combjára tettem a kezem. És az előtt mikor is egymás szemébe néztünk. Emma óvatosan kezdte kinyitni a szemét amitől egyre gyorsabban dobogott a szívem. Egymás szemet néztük. Egyszerűen elveszek azokba a gyönyörű smaragdzöld szemébe. Ahj mi van velem? Nem szerethettem bele. Nem szabad bele szeretnem. El akartam menni. De egy lépest nem tudtam volna tenni. ( írói megj.: azok a rímek te 🤣) Földbe gyökerezett a lábam. Az arcunk nagyon közel volt egymáshoz. Észre sem vettem hogy közeledek felé miközben a szeme és az ajka közt cikázik a szemem. A mellkasomra rakja a kezét majd óvatosan tol el magától mikor is észbe kapok.

- Khm. - köszörülöm meg a torkom. - itt hagytam reggel a pulcsim. - mondom miközben a terem felé mutatok.

- Bocsánat. - áll el az utamból. - É-én megyek. Szia. - köszön el majd amilyen gyorsan csak tud el is megy. Még egy darabig néztem a távolodó alakot de mikor már nem volt a látószögembe bementem a táncterembe majd a ruhadarabot megfogva mentem ki a többiekhez. Le kell nyugodnom. Valami nincs rendben velem ami kezd megijeszteni. Senki nem váltott ki belőlem ilyet mint ő.

Emma szemszöge

Jézus isten. Ha nem kapcsolok hamarabb akkor megcsókolt volna. Remegő kézzel ültem be a kocsiba amit a lányok elég hamar észre is vettek.

- Em, minden rendben? - néz rám aggódva Sunny.

- Igen persze. - hazudok. Majd otthon elmondom nekik hisz itt a sofőr is.

- Biztos? - kérdi meg a biztonság kedvéért Mia.

- Igen. - nézek rá egy hamis mosoly kíséretével.

Épp szálltunk volna ki a kocsiból mikor is megrezzent a telóm. Valaki irt. De vajon ki? Feloldottam a telefonom hogy megnézzem ki irt. A kezem jobban elkezdett remegni. A sírás szélén álltam mikor megláttam a nevet. Szofi.

*6 évvel ezelőtt*

- Szánalmas vagy. - röhög az arcomba Szofi. Ismét megalázott mindenki előtt pedig legjobb barátok voltunk. Mikor ő baszott el valamit akkor bocsájtsam meg neki. De ha én ami elég ritka akkor egy szarházi senki vagyok. Könnyes szemekkel nézek minden fele csak rá nem. - Szánalmas vagy és irritálsz. Te tényleg azt hitted hogy majd lesz belőled valami. Csak úgy megsúgom nem. És még egy valami. David mindig is engem szeretett. Veled csak a melled miatt volt semmi másért. - mondja lemondóan.

- Ezt honnan veszed?

- Tudom drágám. - mondja gúnyosan. A szemem még jobban megtelik könnyekkel. - Jaj ne sírj már mint egy 6 éves. Nőj fel végre.

- Dögölj meg. - mondom halkan miközben a cipőm orrát nézem.

- Mit mondtál? - kérdi idegesen.

- Azt hogy dögölj meg. - nézek most már a szemébe.

- Na ide figyelj. - fogja meg a hajam amit elkezd tépni. - nem tudom hogy mikor lett ilyen nagy a szád de jobb ha leállsz ha nem akarod hogy az arcod a saját véredben ázzon. - engedi el végre a hajam majd felpofoz. A földre esek és a fájó részre teszem a kezem. - Csak hogy tudd kivel beszélsz. - guggol le elém. Gyengéden megpaskolja az arcom ami egyre erősebb lesz. Mindenki csak nevet körülöttünk. Megint leszégyenített mindenki előtt. De ez volt az első alkalom hogy megütött. Eddig csak megjegyzéseket mondott rám ami eléggé rosszul esett. Ekkor éreztem azt hogy meg akarok halni.

*jelen*

Szofi: Szia! Hogy vagy?

Mi a franc? Még jó pofizik. Azok után amit tett velem?

Én: Mit akarsz?

Szofi: Csak beszélgetni. Hisz barátok vagyunk😀

Én: Mi sosem voltunk barátok. Csak úgy megsúgom.

Szofi: Már hogyne lennénk?

Én: Azok után amit tettél velem? Elfelejtheted.

Szofi: De már bocsánatot kértek tőled egy csomószor. És meg is beszéltük az egészet.

Én: A bocsánatod nem ér semmit. Igen megbeszéltük de az utolsó nap mikor együtt volt az osztály akkor is rajtam nevettél. Remélem emlékszel. Ja és csak tudd az elejétől fogva utáltalak és utállak is. Egyszerűen nem tudod megbecsülni hogy van aki megbízik benned. Nem te azt is megalázod mindenki szeme láttára. Azt hiszed elfelejtettem azt amit az udvaron csináltál velem mikor megvédtem Lillát? Nem. Ja és az is furcsa hogy 6 éve nem írtál rám. Hirtelen népszerű lettem egyből barátkozni akarsz. Csak hogy tudd nem vagyok hülye. és amúgy is mennem kell mert a héten fellépésünk lesz szóval cső.

Meg sem vártam hogy írjon kikapcsoltam a telóm majd a többiek után mentem. Mikor bementem a házba rögtön a szobámba mentem és becsaptam azt ajtót amit kulcsra zártam. Most ne keressen senki. A hajamat tépve kezdtem el sírni és ide-oda járkálni. Hallottam ahogy a lányok rohannak fel az emeletre majd kopogni kezdenek.

- Emma?! Minden rendben?! - hallom meg Mia aggódó hangját.

- Egy k-kicsit egyedül akarok l-lenni most. - mondom szipogva. A könnyeim megállíthatatlanul folynak és az emlékek csak úgy törnek fel bennem. Minden egyszerte. A falnak dőlve csúszok le a földre és jobban elkezdtem sírni. Igazából már bőgtem.

Mindent amit tett velem, ahogy megalázott mások előtt, ahogy kinevetett, ahogy napi szinten megvert. Minden emlék ami vele kapcsolatos vissza jött. Pedig már annyira boldog voltam, hogy kezdem elfelejteni.  

Egyre hangosabban sírtam és hallottam ahogy az ajtón előtt a lányok tanakodnak hogy hogy jöjjenek be. Hallom ahogy távolodnak az ajtótól.

Már egy órája ugyan ott Sirok összekuporodva az ágy mellett. Nem bírom tovább ezeket a feltörő emlékeket. Megkerestem az eldugott pengét majd gondolkodás nélkül húztam végig alkaromon. Örömmel néztem ahogy folyik le a vér a csuklómon miközben vissza megyek az ágy mellé.

Kezd sötétülni minden. Már csak a nevem ordítását hallom majd teljes sötétség. Elájultam...