A nyár, mikor újra megismertelek {Befejezett}

29.fejezet:

A bokor tövébe roskadva vártam, hogy a koncert végre véget érjen és Réka visszataláljon hozzám, hogy aztán rögtön ágyba bújhassak és a paplanom takarásában vészeljem át azt a pár órát, ami még hátra van ebből a kegyetlen napból. Görcsösen kapaszkodtam az új nap reményében, hogy az éjfél valami csodálatos változást hoz, melynek hatására a mai nap eseménye törlődnek és köztünk Bálinttal újra minden a régi lesz. Eltűnik ez a koncertes lotyó és elfelejtem azt a gúnyos mosolyt, amit felém villantott.

A dübörgő basszustól remegő földön magzatpózba kucorodva szuggeráltam a fű élővilágát, azonban a lelki szemeim előtt hangyák helyett az előbbi jelenet ismétlődött fáradhatatlan kitartással. Újra és újra átéltem, ahogy tehetetlenül nézem őket, amint a szívem darabokra hullik, miközben Bálint a sajnálat vagy szégyen legkisebb jelét sem mutatva bele vigyorog az arcomba. Mintha csak direkt meg akarta volna adni a kegyelemdöfést. Lehet, hogy így akarta megkönnyíteni a dolgomat. Egy ilyen szituáció után ostobaság volna tovább reménykedni. Bálint döntött és ilyen nem túl hétköznapi, de mindennél világosabb módon adta a tudtomra, hogy bármi is volt köztünk, annak részéről nincs jövője. Én csak egy részeg hiba voltam az életében, az is csak egy véletlen egybeesés hatására, mert jókor voltam jó helyen. Bár így visszatekintve, inkább rosszkor rossz helyen.

A banda egyik tagja kijelentette, hogy az utolsó dal következik, mire én egy nagy sóhajjal kisöpörtem a könnyektől az arcomra tapadt tincseket a szememből és önmagamon végig tekintve megállapítottam, hogy rettenetesen szánalmasan festek. Fedetlen végtagjaim remegtek a csípős éjszakai levegőtől, a hajam gubancosan omlott a vállaimra, sírástól feldagadt szemeimből pedig folyamatosan csordogáltak a sós cseppek. Hiába akartam, képtelen voltam abbahagyni a sírást.

A testem gyászolt. Sirattam egy régi barátságot, egy évek óta kergetett ábrándot, egy elképzelt életet, egy beteljesületlen szerelmet. A mi kapcsolatunk nem 8 éve az iskola kapujában ért véget, nem is 1 hete a tábori diszkóban, hanem most. Itt, a Balaton partján, a nyári éjszakában, tinédzser tömegben, egy Wellhello koncert alatt. Eddig voltam képes elviselni a szívemmel való játékát, tolerálni a hangulatingadozást és tudtam újra és újra reménykedni. Most tépte ki a szívemet véglegesen, most fogyott el a türelmem, most halt meg bennem a hit. Eljött az idő, hogy elengedjem ezt a gyermekkori álmot. Én és Szabó Bálint soha nem leszünk egy pár, de még csak olyan szintű barátok se, mint akkoriban. 8 éve, a távozásommal megtörtem valamit benne, amit nem bír nekem megbocsátani. Eltéptem a bizalom kötelét és hiába próbáltam újra csomózni, már soha nem lesz ugyanaz, éppen ezért kár tovább törnöm magamat. Ő az értésemre adta, hogy nem kér belőlem, többször és több módon is, itt az ideje szembenézni a tényekkel.

- Apu, vedd meg nekem a várost, automata váltós kocsival szelném a dombokat, enyém lenne a kilátó, tudná, aki látott, hogy jó sok pénzünk van - lement a szám utolsó refrénje is, majd megszólalt valami előre felvett zene, mely alatt a banda tagjai közhelyeket üvöltve búcsúzkodásába fogtak. A színpad előtt feltorlódott tömeg végre oszlani kezdett a villogó fények alatt, melynek hatására én is neki álltam átmozgatni az elgémberedett tagjaimat, leporolni a lábamra tapadt füvet és kicsit helyre igazítani magamat. Mire mindennel végeztem, egy adrenalintól pörgő Réka is előkerült a színpad mögül, fején egy baseball sapkával, ami korábban biztosan nem volt rajta.

- Képzeld mi történt! - kezdte izgatottan, mialatt én bemásztam a bokor mögé, hogy kivegyem az oda dobott törölközőket - Fluor behajította a sapkáját a tömegbe és én kaptam el! Meg kellett verekednem érte néhány csajjal, ami miatt letört a körmöm, de teljesen megérte - mesélte teljes beleéléssel, én pedig csak unottan bólogattam és lassan a kapu felé próbáltam őt terelgetni. Nagyon reméltem, hogy a sok inger miatt nem tűnik fel neki Bálint hiánya, de szerencsétlenségemre rákérdezett.

- Bálint hol van? Nem várjuk meg? - forgolódott az új sapkája alatt az emlegetett személy után kutatva. Közben sikeresen átverekedtük magukat a lányokon és megérkeztünk a kapuhoz, melynek méretei nem tették lehetővé, hogy egyszerre tóduljon ki mindenki, így hamar torlódás alakult ki.

- Majd utolér minket - jegyeztem meg közönyös hangon, miközben hátulról folyamatosan támogattam a kissé kótyagos unokahúgomat. Feltűnt előttünk a kapu, melynek hatására éppen kezdtem fellélegezni, hogy hihetetlen módon megússzuk, hogy belógtunk erre a koncertre, mikor kiszúrtam egy megtermett egyenruhás biztonsági őrt, aki minket figyelt. A pánikot késleltetve próbáltam megnyugtatni magamat, hogy talán mégse ránk vár, csak véletlenül néztünk éppen egymásra, ám mielőtt kiléphettünk volna a szabadságot jelentő utcára, az őr leszólított minket.

- Elnézést kisasszonyok, volnának szívesek követni engem? - rémülten kaptam a szemeimet a nagydarab emberről Rékára, aki hasonló kétségbeeséssel nézett vissza rám. Mindkettőnk fejében ugyanaz járt; lebuktunk. Bűncselekmény követtünk el és ezért vezekelnünk kell.

Megszégyenülve bólintottunk, majd egymás kezébe kapaszkodva, lehajtott fejjel kiléptünk a sorból és a biztonsági őr vezetésével elindultunk a strand egyik személyzet részére fenntartott épülete felé.