A nyár, mikor újra megismertelek {Befejezett}

8.fejezet:

A világ megszűnt körülöttünk, ahogy a pillantásaink találkoztak. Az eladó lány nyávogó hangja, Réka ideges szólongatása, a kocka sarokból ide szűrődő gyerekek kiáltozásai, mind-mind először eltompultak, majd teljesen eltűntek. Csak Bálint létezett és az igéző kék szempárjai, melyek egyenesen rám szegeződtek. Hát megtörtént. Elérkezett a pillanat, amire 8 éve várok. Ismét szemtől-szemben állok Bálinttal és hiába telt el 8 év, mely alatt felnőtt, felelősségteljes, érett, tapasztalt nővé váltam, ő másodpercek alatt elérte, hogy visszaváltozzak félénk 10 éves kislánnyá, aki nem érti, miért kedveli annyira annak a fiúnak a társaságát.

Meg kellett kapaszkodnom a mögöttem álló hűtőpult szélében, hiszen az egész testemet elöntő remegés miatt a lábaim nem tudták megtartani a súlyomat. Remegő végtagokkal, irreálisan magas vérnyomással, szétpattant ajkakkal, rémülettől kitágult pupillákkal, a feszültségtől leizzadva, hol elfojtott levegővel, hol a félelemtől zihálva vártam, hogy történjen valami. Bálint 8 évnyi várakozás után végre a tudomásomra jutassa, hogy benne is nyomot hagytak azok az évek és azok a bizonyos érzések. Hogy nem csak én emlékszem a gyermeki ragaszkodásra és a köztünk kialakult mély barátságra.

Egy öblös nyelésnek köszönhetően egy minimális időre eltüntettem a torkomban növekvő gombócot, de sokáig nem élvezhettem az enyhülést, mert rögtön egy új nőtt a helyére, ahogy mereven figyeltem Bálint arcát és próbáltam kitalálni, vajon mi járhat a fejében.

Bennem vad csatát vívott a szív és az ész, a józan megítélés és a reményteli érzelmek, ám rajta külsőleg semmi nem látszott, pusztán az a tény ébreszthetett bennem némi hitet, hogy a megérkezése óta némán méregetett engem, de ez csak a legjobb esetben se jelenthetett többet, minthogy ismerős vagyok neki. Mint amikor az utcán sétálva rád köszön egy random személy, te viszonzod, de közben fogalmad sincs arról, hogy ki ő és honnan ismeritek egymást. Rémlik az arca, viszont nem tudod se helyszínhez, se névhez társítani őt. Bálint minden bizonnyal valami ilyesmit érezhetett és éppen azon dolgozott, hogy rájöjjön, a múltja melyik részéből származom.

Csalódottan konstatáltam, hogy benne nem maradtak meg olyan tisztán és kitörölhetetlenül az iskolában megélt közös pillanatok, tehát közel se számítok neki annyira, mint nekem ő. Ha megemlíteném a sulit, talán beugrana neki néhány emlék, lehet, hogy még a keresztnevemet is megtudná mondani, de biztosan nem kergettem őt az álmaiban és nem esett kétségbe, mikor feltűntem a wc épület előtt. Neki nem jelentek többet, mint egy régi osztálytársnál. Amíg én minden udvarlómban őt kerestem, Bálint vígan, nyugodtan, kísértő emlékek nélkül élete az életét és egészen eddig a pillanatig, megeshet, hogy eszébe se jutott az a bolond csaj, akivel mindenáron párba akart állni az összes lehetséges alkalommal.

Már éppen beletörődtem, hogy Bálint hiába igyekszik, a memóriája nem képes felidézni az általános iskolai éveket és készültem vert kutya módjára, csatában elesett katonaként, a méltóságom utolsó darabkáit féltve elhagyni a helyszínt, mikor ő hirtelen feléledt, a szemiben felismerés villant és egyetlen szóval új reményt ébresztett kihűlt szívemben.

- Fanni? – kérdezte bizonytalanul, miközben szemeivel a kócos hajamtól kezdve a piszkos, sáros papucsomig végig mért, én pedig alig tudtam leplezni a vigyoromat. Sovány vigasz, de legalább a nevemre emlékszik. Mint egy fuldokló, úgy kaptam friss levegő után, majd hagytam, hogy lassan távozzon a torkomon keresztül.

- Bálint – feleltem remegő, elcsukló hangon, de még így is határozottabban, mint ő, hiszen míg ő csak remélte, hogy jó nevet mond, én nem is lehettem volna biztosabb a dolgomban.

- Baszki, de régen volt... - szólalt meg ismét egy torokköszörülést követően, így vissztalálva a férfias, magabiztos hangjához, ami mélyebb, tónusosabb és érdesebb volt, mint ami az emlékeimben élt. Hiába, nem csak én változtam, ő se már az a kisfiú, aki játékautókat versenyeztetett a tolltartójára támasztott vonalzóján. Ő is felnőtt, izmosabb lett és jóképűbb, mint valaha. Kék íriszei elhomályosultak, ezzel jelezvén, hogy tulajdonosuk fejben a távoli múlt emlékeiben lubickol. A fél karomat oda adtam volna azért, hogy bepillanthassak a koponyájába és megnézzem, miképpen élek én az ő szürkeállományában. – Mikor is...? – kérdése egyértelműen költői kérdés volt, de én nem voltam képes időben ráharapni a nyelvemre és megválaszoltam.

- Már 8 éve – mondtam nosztalgikus, érzelmes, lágy hangon, mire ő idegesen elmosolyodott. Újra és újra végig vezette a tekintetét a személyemen, majd a végén egy apró biccentéssel raktározta el magában a megfigyelés eredményeit. Én is felmértem, hogy mivel állok szemben, eddig ugyanis csak az arcát elemeztem ki. Ő is papucsot viselt, mint a táborban szinte mindenki, fekete színűt, rajta egy jellegzetes, pipára emlékeztető fehér logóval. A lábbelijét fekete, oldalán és alján fehér csíkos, pamut anyagnak tűnő rövid nadrággal és egyszerű, fehér pólóval párosította. A nadrág márkája megegyezett a papucsával, a póló mintától és márkától mentes volt. Megítélésem szerint, vagy kedveli azt a bizonyos négy betűs márkát, vagy ő a reklámarcuk, vagy csak egyszerűen szeret felvágni azzal, hogy ő mekkora sportember. Az izomzatából ítélve, ami az egész testén mindenhol formásan domborodott, az utolsó lehetőség egyértelműen igaz, az utóbbi kettő megfejtését későbbre halasztottam.

- Úgy megváltoztál, alig ismertelek fel – jobb kezével zavarában a tarkóját dörzsölte és mindenfelé nézett, csak rám nem. Belefutott az eladó lány mérges szemeibe is, aki magában fortyogva, gyilkos tekintettel könyökölt a pulton és kíváncsian hallgatta a párbeszédet.

Hát azt észrevettem – gondoltam keserűen, azonban hangosan soha nem mertem volna kimondani. Még csak most kaptam meg ezt a vissza nem térő lehetőséget az élettől, hogy helyrehozzam azt, amit 8 éve elrontottam, így semmiképpen se akartam megbántani őt. Egyébként se ő tehet róla, hogy én nem gyakoroltam rá akkora hatást, hogy 8 év után is emlékezzen rám.

- Neked sincs okod panaszra – jegyeztem meg könnyed, lazának szánt hangon, ezzel leplezve valód érzéseimet. Igazság szerint, habár nem emlékezhettem rá, úgy éreztem, ugyanolyan bizsergést váltott ki belőlem a személye, mint gyermekként. Nem véletlenül kerestem őt minden fiúban, akivel valaha dolgom volt. 10 éves koromban Bálint megalapozta a férfi ideálomat, amit ő azóta is változatlanul megtestesít.

Pár pillanatnyi kínos csend állt be a beszélgetésünkbe, melyet csak az eladó lány gúnyos krákogása zavart meg, melyet figyelemfelkeltés céljából hallatott. Terve sikerrel is járt, Bálint felnézett rá a padlóról, amit eddig zavarában bámult, mire a lány önelégülten kikönyökölt a pultra, ezzel felfedve előtte a dekoltázsát. Nagy örömömre a fiút nem igazán vonzotta a látvány, pusztán egy sanda pillantást vetett rájuk, a tekintete folyton vissza vándorolt rám.

Bálint pozitív és érdeklődő reakciója annyira boldoggá tett, hogy madarat lehetett volna fogatni velem, ezért az alkalmat kihasználva, a tőlem jobbra ácsorgó Rékára néztem, hogy osztozzon a boldogságomban, viszont a lánynak hűlt helye volt. Az első pánik után, valamivel élénkebben és idegesebben elkezdtem forgolódni a terembe, mire hamar rá is találtam a kocka sarokban, ahogy a padlón kuporog a telefonjával. A kocka szekta tagjai nem fogadták be maguk közé, így csak a hideg kövön jutott neki hely. Mialatt Bálint és az eladó csaj társalogtak, én intettem neki, hogy jöjjön, melynek hatására drámai mozdulatokkal állásba szenvedte magát, majd mellém vánszorgott, így éppen elcsípve az eladó lány egyik erotikus hajcsavargatással körített kérdését:

- Ugye jössz az esti bulira? Nekem sajnos itt kell dekkolnom, ezért örülnék egy kis társaságnak – rebegtette a műszempilláit, amitől nekem felfordult a gyomrom. Ha nem a saját szememmel látom, el se hiszem, hogy a férfiak ennyire vakok. Bálint vagy nagyon jól játszotta a naiv férfit vagy tényleg nem vette észre a lány intenzív becserkésző műveletét.

- Milyen buli? – sikkantott fel Réka és izgatottságában egy pillanatra még a telefonjáról is elfeledkezett.

- Semmi extra – legyintett unottan az eladó lány – minden szombat este van egy ilyen tábori „diszkó" – a diszkó szót direkt különös gúnnyal és az ujjaival macskakörmözve mondta, ezzel érzékeltetve, hogy szerinte mennyire sértő ezt a kifejezést használni ezekre az összejövetelekre – félmeztelen, elhízott nyugdíjasok söröznek a székeken, miközben a táncparketten pár kislány ugrál a balatoni láz-ra. – festette le röviden, hogy miképp kell elképzelni a tábori diszkókat, mely képre én egy fintorral, Réka pedig széles mosollyal reagált.

- 10 óra után kidőlnek a nyugdíjasok és a kölykök, utána indul az igazi buli– dobott felénk egy pajkos félmosolyt Bálint, majd egy nagyot kortyolt abba a dobozos kólába, amit az eladó lány az imént nyomott a kezébe. - Egy külön élmény lerészegedni az „éjjel soha nem érhet véget" számra. És idén végre legálisan megtehetem – nevetett, bennem pedig megszületett az elhatározás, hogy ott kell lennem ezen a bulin.