A nyár, mikor újra megismertelek {Befejezett}

42.fejezet:

Bálint távozása megpecsételte a csapat hangulatát a nap hátralévő részére, így nem is nagyon erőltettük a buli folytatását vagy a beszélgetést. Egy ideig a hátsó fertályban próbáltuk agyonütni az időt olyan tevékenységekkel, mint a ki tud több sörösüveg kupakot bepöckölni a medencébe vagy úgy belefújni az üres üveg szájába, hogy valamiféle felismerhető dallamot hallhassunk. Az előbbiben Betti brillírozott, ugyanis hosszú műkörmei elég nagy előnyt jelentettek számára, míg az utóbbiban Martin, annak dacára, hogy egyikünk se tudta megmondani, mégis mit akart volna "eljátszani" az üvegen, ő határozottan állította, hogy márpedig az egy létező dal. A béke kedvéért és mert már elég alkohol csúszott le a torkán ahhoz, hogy bármit elhiggyen, végül ráhagytuk.

Már esteledett, amikor Rékával először elkezdtük érezni, hogy hosszú volt ez a nap, lassan visszatérnénk a sátrakhoz, mikor, mintha csak anya megérezte volna, Ádám feje bukkant elő a sűrű növényzet mögül, hogy közölje, anyu keres minket, így elköszöntünk a többiektől és a bátyám után eredtünk.

A táborhelyünk felé sétálva elhaladtunk Bálint családjának egykori parcellája mellett is, ami immár üresen és magányosan várta, hogy új üdülők töltsék meg élettel. Régi lakóinak emlékeit mindössze néhány keréknyom és a sátrak által lelapított fűszálak őrizték. Ideiglenes otthonuk úgy eltűnt, mintha sose lett volna. Megmagyarázhatatlan csalódottság érzése fogott el az elhagyatott területet látván, mintha a szívem abban reménykedett volna, hogy Bálinték valójában csak kirándulni indultak és pár óra múlva visszatérnek, azonban a sátrak hűlt helye félreérthetetlenül kiábrándított. Tényleg elmentek.

A saját helyünkre megérkezve békés csendélet látványa fogadott. Apa a saját maga által eszkábált napozóágyban billegett a plató tetején, kezében az elmaradhatatlan újsággal, fején valami cégtől ajándékba kapott logózott baseball sapkában, anyu pedig egy alacsony összecsukható széken ücsörögve görnyedt háttal pucolta a krumplit az előtte a földön fekvő lavórba. Rögtön tudtam, hogy valószínűleg emiatt küldte értünk a postás Ádámot, ezért Rékával kérdés nélkül mellé ugrottunk és egy-egy kést a kezünkbe kapva letelepedtünk a lavór köré.

- Köszönöm a segítségét lányok - sóhajtott fel megkönnyebbülten anyu, amikor észrevette a kezeinket a felmosóvödörbe, melyben a pucolatlan krumplik áztak. Természetesen a vödörben felmosó víz helyett tiszta víz volt, csak anyu minden bizonnyal nem talált ennél nagyobb edényt - nem vagyok hajlandó összecsomagolni és hazacipelni ezt a temérdek krumplit, szóval mostantól krumplit fogunk enni krumplival

- Akkor én meg neki állok leengedni a felfújható vackokat - érkezett a hang a baseball sapka irányából, a szavakat pedig pár pillanat múlva egy nagy fémes puffanás követte, mely annyit jelentett, hogy drága apánk landolt a plató felületén. Pár napja már próbálkozott, de még neki se sikerült rájönnie, miképpen kivitelezhető a sérülésmentes kiszállás egy hintaágyból. - Ádám, jössz segíteni? - szólította meg az asztalnál ülő bátyámat, aki éppen nagy lelkesedéssel pusztította a kirakott maradékokat.

- Bocs, de most nem érek rá, én is dolgozom - jegyezte meg teli szájjal, de nagy büszkeséggel, mire mindannyian egyszerre kaptuk rá a tekintetünket. Apu szabályosan meg is dermedt a platón állva és onnan nézett le csodálkozva az egyetlen fiára.

- Mégis mit dolgozol? - kérdezte végül kissé leereszkedően, azt gondolva, hogy Ádám semmiféle értelmes válasszal nem fog számára szolgálni. És igaza is lett.

- Éppen eltüntetem a maradékokat, hogy anyának ne kelljen őket elpakolni - jelentette ki a mellkasát kidüllesztve, felszegett fejjel, majd a legnagyobb nyugalommal folytatta tovább az evést. Mi lányok rosszallóan a fejünket rázva visszatértünk a krumplik pucolásához, miközben apa még egy fél pillanatig hitetlenkedve nézte a falatozó fiút, ám miután rájött, hogy felesleges volna vitatkozni, végül egyedül állt neki a vízben használt matracok és játékok leengedésének.