A nyár, mikor újra megismertelek {Befejezett}

38.fejezet

A hátsó fertály területe szokatlan, aggodalmas, feszült csendbe borult. Nem zörögtek a sörös dobozok, chipes zacskók, nem szólt zenének nem csúfolható rap valamelyik fiú telefonjából, de még csak Betti se mert arra vetemedni, hogy műkörmeivel a telefonja képernyőjén kopogva üzengessen valakivel. Minden apró zaj tökéletesen hallható volt, azonban mi csak egyetlen hangra vártunk; Martin apjának ezer éves kisbuszának szenvedő nyekergésére, ugyanis az legjobb esetben a fiú visszatértét, rosszabb esetben minimum az állapotával kapcsolatos híreket jelentette volna.

Annak dacára, hogy mi Rékával alig több, mint egy hete ismertük csak a fiút, nem aggódtunk kevésbé érte Bálintéknál, akik évek óta töltötték vele a nyarakat. Mindegyikünket megrázta a tehetetlen és mozdulatlan test látványa, melyet hordágyon gurítottak be a mentőautóba, majd pillanatokkal később, már csak a jármű szirénázó, távolodó alakját láttuk. Azóta órák teltek el, azonban hiába vártuk a gondnok jelentkezését minden csatornán, sehonnan nem futott be új információ, így nem tehettünk mást, mint saját elménk rémképeibe menekültünk. Nem tudtuk, mire számíthatunk és mire nem, mindössze arra a valamelyest megnyugtató tényre támaszkodhattunk, hogy Martin lélegzett, mikor elvitték és az orvosok között a legjobb kezekben van.

- Elegem van ebből a várakozásból! - pattant fel hirtelen Bálint és ideges járkálásba kezdett. Hangja, akár egy villámcsapás hasított bele a békétlen csendbe, mely apró ijedtségre késztetett engem. Összerezzentem a váratlan hangja, minek gazdája minden eddiginél zaklatottabbnak látszott. - már 3 órája elvitték! Mégis meddig tart egy vizsgálat? - ordította bele a kérdését a levegő, viszont hangsúlyozása biztossá tette, hogy nem vár rá választ. Együtt érzően figyeltük a kétségbeesett fiút, ahogy a hátsó udvar egyik végéből a másikba cikázva próbálja levezetni a benne tomboló feszültséget és igyekeztük kitalálni, miképpen segíthetnénk neki, nagy bánatunkra azonban, mivel pontosan ugyanazokat az érzelmeket éltük meg, mint ő, nem tudtunk semmiféle megnyugtatónak szánt mondattal előrukkolni. Féltünk, akárcsak Bálint és éppen ezért, mi is csak a legrosszabbra bírtunk gondolni. - Mindjárt indulnom kell és fogalmam sincs, mi van vele! - folytatta tovább zaklatottan. Tekintetét végig vezette 3 fős, szerteszét esett társaságunkon, mintha reakciót várna, holott a szavak ide már kevesek voltak. Minden elhangzott az elmúlt 3 órában, ami hasonló helyzetben felmerülhet egy emberben, mégse jutottunk egyről a kettőre. A félelmünk csak egyre fokozódott, ahogy az óra mutatói vánszorogtak körbe a számlapon és miközben idegeink pattanásig feszültek minden autónak a hangjára, úgy éreztük, a gondnok késlekedése csak rosszat jelenthet.

- Most már bármikor megjöhet... - motyogta bizonytalanul Betti, miközben lábait a mellkasához húzva, azokat pedig összekulcsolt kezeivel átölelve kuporgott a büfé raktárába vezető ajtó tövében. Szavait szinte teljesen elnyomta az arcába hulló haja, viszont a halotti csendben, melyet csak a volt osztálytársam zavaros léptei alatt ropogó fű hangjai törtek meg, így is tisztán értettük.

- 1 órája is ezt mondtad - sziszegte ingerülten szikrákat szóró szemekkel, majd hangja egy lemondó sóhajba csapott át. Megtörten befejezte a megkezdett kört, aztán mielőtt visszacsuklott volna székébe, teljes erejéből belerúgott egy földön heverő sörösüvegbe. Az üveg szép ívben repült egészen az egykor medenceként funkcionáló sáros, latyakos gödör faláig, míg nem azzal találkozva, egy nagy csattanással szilánkosra törött.

A következő percben egy autó motorja zúgott fel a tábort az úttesttől elválasztó nagy futónövénnyel befuttatott kerítés mögött, mire mindannyian felkaptuk a fejünket és lélegzetvisszafojtva füleltünk, hogy meghalljuk-e az öreg roncs jellegzetes zajait és vártuk, hogy továbbhajt vagy lassít a kapu előtt. Pislogni se mertünk, mialatt egy pisszenést se kiadva hegyeztük a füleinket, mikor az autó zajai egyre erősödtek, ahogy elhajtott közvetlenül mellettünk, finoman lassítani kezdett, aztán amint a kerekek alatt megroppantak a kapu elé szórt kavicsok, már tudtuk, hogy ezt az autót vártuk. Lélekszakadva ugrottunk fel a helyünkről és törtük át magunkat a hátsó fertályt őrző növényzeten, aminek hatására, a bokrokon kiérve pont úgy festettünk, mint akik most érkeztek haza egy 1 hetes dzsungeltúráról. Zakatolt a szívünk, lihegtünk, tele voltunk zúzódásokkal és a megnövekedett adrenalin hatására alig álltunk a lábunkon, mégis az utolsó energiáinkat is kihasználva loholtunk Martin apukájának az autója után.