A nyár, mikor újra megismertelek {Befejezett}

16.fejezet

A bőröm már redőzött a túl sok fürdőzéstől, mikor a társaságunk úgy döntött, hogy az alkonyodó nap fényétől tűz vörösre festett vízből visszatér a szárazföldre. Mindenki nagy meglepetésére, még a Bálinttal köztünk egyértelműen vibráló feszültség ellenére is képesek voltunk felhőtlenül szórakozni a Roland által felkínált frízbivel. Ugyan, arra mi ketten és diszkréten mindenki más is ügyelt, hogy Bálinttal ne kerüljünk közel se verbálisan, sem pedig fizikailag, a frízbit szerencsére anélkül is tudtuk dobálni, hogy egymáshoz kelljen szólnunk. A helyzetet tovább könnyítette, hogy Réka beállt önjelölt villámhárítónak és csírájában elfojtott minden szikrát. Hálás voltam továbbá azért is, hogy még a degenerált bátyám is megérezte a levegőben lappangó stresszt és nem öntött olajat a tűzre a tőle megszokott tapintatlan megjegyzésekkel vagy cselekedetekkel. Leginkább a csapat legújabb tagjának, Roland társaságában időzött, aki, amikor éppen nem látványosan vetődött a frízbiért, értetlenül szemlélte a néma küzdelmeket Bálinttal. Mindig próbáltunk úgy állni és játszani, hogy a legkevésbé essünk egymás látóterébe, ám a sors fintorának következtében olykor minden igyekezetünk ellenére is úgy jött ki a lépés, hogy egymásnak hajítottuk a játékot vagy valamiképpen nem állt közénk ember. Ilyenkor általában vagy kerültük a másik tekintetét, vagy a tőlünk telhető legközönyösebb és leggyorsabb módon estünk túl a kellemetlen pillanaton. Roland, aki új résztvevőként nem ismerte a történtek hátterét, ilyen alkalmakkor mindig szentelt néhány másodpercet arra, hogy a szemeit meresztve dolgozzon a szálak kibogozásán, azonban, amennyire a távolból megtudtam állapítani, nem jutott megoldásra.

Fél óra elteltével, amikor már derékig gázoltunk kifelé a vízből, láttam, hogy megszólítja Rékát és kérdez tőle valamit, viszont a lány egy legyintéssel lezárta a beszélgetést. Később megtudtam, hogy Roland rólunk érdeklődött nála, Réka ugyanakkor nem érezte úgy, hogy ezt tőle kellene megtudni, így a fiú válaszok vagy magyarázat nélkül hagyta el a vizet. A lépcsőnél egy pillanatra külön váltam tőlük, hogy magamhoz vegyem a törölközőmet, amit gyorsan a vállaimra terítettem, majd még mindig a matracot cipelve, újra a társasához csapódtam, így együtt léptünk be a tábor területét beborító füst felhőbe.

Az első sokk után, hogy lángol a kemping, hamar rájöttünk, hogy valóban ég valami, de csak a tábor egy apró, tűzgyújtásra kijelölt pontján. A tábor szélén, téglákból emelet kör alakú építmény állandóan használatba volt a kemping lakói által, az elmúlt 2 napban folyamatosan sütögettek rajta a családok, ezúttal viszont egy ismerős arc integetett felénk az ócska fehér műanyag székek ölelésében lobogó tűz mellől. Martin apja, a hippi gondnok, aki az első nap segített nekünk, széles kar mozdulatokkal terelte magára a figyelmünket és csábított minket a tűz köré, mely finoman nyalábolta alulról a fém rácsra fektetett szalonna szeleteket.

Martin kérdően ránk nézett, aztán egy laza vállvonást követően elindult az apja felé, mi pedig egy csapatnyi pincsikutyaként követtük a célállomásig, ahol szépen sorban letelepedtünk egy-egy kempingszékre. A törölközőmet a szék támlájára terítettem mielőtt leültem volna, ugyanis a hajamból még mindig facsarni lehetett a vizet, a felfújható tárgyat meg a székem mögé ejtettem. Tőlem jobbra Réka foglalt helyet, a bal oldalamon pedig Martin dobta le magát. Mellette ült az apja, őt követte Roland és a sort végül Bálint zárta Réka másik felén.

Mire mind megtaláltuk a helyünket, Martin apja kiürített egy újabb sörös dobozt, amit elegánsan maga mellé ejtett a többi közé. Egy mély sóhajjal elterült a maga székében, a tarkója mögé tett a kezeit, aztán elégedetten végig tekintett rajtunk.-

- Jó a víz? - kérdezte barátságosan, miközben intett Martinnak, hogy hozza ide a fa tövébe helyezett piros hűtőládát. A fiú azonnal kilökte maga alól a széket és eltűnt a sötétségben, így ránk hárult a feladat, hogy válaszoljunk a kemping kissé részeges gondnokának.