A nyár, mikor újra megismertelek {Befejezett}

26.fejezet

Amint beértük a majomháznál fotózkodó társaságot, Rolanddal ketté váltak az útjaink. Ő, egy éppen majommal szelfiző Ádám mellé szegődött, míg én a telefonja képernyőjére tapadt unokahúgom figyelmét igyekeztem felhívni magamra oly módon, hogy egyszerűen kivettem a kezéből a készüléket. A kezdeti sértődés után Réka hamar megbocsátott, miután beavattam a tevekifutónál történt eseményekbe. Kijelentette, hogy neki azóta gyanús volt a srác, hogy először találkoztunk vele a vízben, majd megerősítette a gyanúmat, miszerint a felnőttek direkt hagytak minket kettesben és cipelték magukkal őket is. Feljegyeztem magamnak, hogy ezzel kapcsolatban még lesz egy beszélgetésem a szüleimmel, aztán némi unszolás után rávettem Rékát, hogy egy kis időre függessze fel a telefonozást és vessen egy pillantást a helyre, ahol éppen járunk. Rolandékkel a kirándulás további részében nem kerültünk egymás mellé és hazafelé már a fiú se ragaszkodott ahhoz, hogy én utazzam velük, így végül a bátyám szállt be a másik család autójába, ezért végre én is elfoglalhattam a megszokott helyemet a vezetőülés mögött. Autózás közben nem sok szó esett köztünk, mindannyiunkat lefárasztotta az a sok inger és élmény, melyet az állatkertben szereztünk. Az út elején anyu ugyan próbálta finoman Rolandra terelni a beszélgetés vonalát, azonban én szándékosan nem akartam érteni a finom utalásokat, melynek következtében anyu is felhagyott a témával és a továbbiakban az állatokról készített képeinek szortírozásával foglalta el magát.

Néhány jobban sikerült felvételt meg is mutatott nekünk, úgy, hogy a két ülés között hátra nyújtózkodva felénk fordította a képernyőt, amiről eszembe jutott a Rolandék autójában lejátszódott jelent Károly mobiljával. Vajon sikerült a visszafelé útra megjavítani a gps-t? Mivel ők mentek előttünk, még arra se támaszkodhattak, hogy követnek minket, csakis abban bízhattak, hogy jól emlékeznek az egyébként nem túl bonyolult útvonalra.

Nem kellett sokat várnom arra, hogy választ kapjak a kérdésemre, ugyanis rövidesen megcsörrent anyu telefonja, a hívó fél pedig nem más volt, mint Anita, aki a férje nevében kért útbaigazítást. Anyu apu füléhez tartotta a telefont, így a két férfi egy rövid, de tömör párbeszéd közepette megvitatta a megfelelő lehajtó hollétének kérdését. A városból kiérve már eltéveszthetetlen volt az útvonal, csak egyenesen kellett menni a különböző színű szántóföldekkel szegélyezett aszfalton egészen Siófokig.

A településre behajtva, a nyaralók közötti kis réseken átnézve megpillantottuk a Balatont, melynek hideg vízébe addigra pár bátrabb jelentkező bemerészkedett egy kis fürdőzésre. Ugyan a hőmérséklet sokat emelkedett reggel óta, ezáltal az általam viselt farmert már túlzásnak éreztem, abban erősen kételkedtem, hogy a víz ilyen hamar felmelegedett volna.

Közvetlenül Rolandék autója mögött haladva megérkeztünk a kemping rozsdás, egykor szebb napokat megélt kerítése elé, mely engedelmesen kitárult előttünk, így behajthattunk az élettől pezsgő területre. Mivel a víz még mártózásra alkalmatlan volt, az emberek a parton nyüzsögtek.

Az étkező és büfé előtti terasz, ahol eddig egy lelket se láttam ücsörögni, most tele volt műanyag székeken, asztalok körül pihenő, újságot olvasó, kártyázó és társasozó családokkal. A gyerekek benépesítették a játszóteret, vad homok háború dúlt a homokozóban. A sátrak elé újra kikerültek az asztalok, a nyugágyak és a polifomok, melyek mindegyikén fürdőruhára vetkőzött nyaralók próbálták elcsípni a fák lombjai között átszűrődő napsugarakat.

Amíg a hatalmas víztömegben eloszlottak a kempingezők, nem is vettem észre, hogy milyen sokan nyaralunk itt egyszerre, azonban most, hogy  5 km/órával haladva tudtunk csak araszolgatni a folyamatosan szembe gyalogló embereket kerülgetve, egyértelműen látszott, hogy túl magas az emberszám a területhez képest.