A nyár, mikor újra megismertelek {Befejezett}

20.fejezet:

Az arra való reményünk, hogy ez az eső csak egy futó nyári zápor és pár óra alatt elvonul, ellentétes arányban csökkent a kint zubogó csapadék hevességével. Miközben odakint szakadatlanul ömlött a víz, az étterem egyre szűkösebbnek, levegőtlenebbnek és kisebbnek tűnt, minekutána azok is beandalogtak az eddigi kempingezők közé, kik eddig sátraik alatt próbálták átvészelni a zord időjárást. Rövidesen a szüleim is felbukkantak szétázott esőkabátban, nedves farmerben és vízálló sportcipőben, hogy jelentsék nekünk, a sátor mindeddig jól vizsgázott a teszt során, rajtuk kívül semmi se ázott el. Még váltottunk velük néhány szót mielőtt elvegyültek volna a tömegbe, mi pedig tovább folytathattuk az agyunk elunását és a nyár teljes elpocsékolását. 

Ahogy teltek az eső áztatta órák és szűkült a mozgástér a 4 fal között, úgy váltak az egy helyre összepréselt és egymás számára idegen emberek egyre ingerültebbé, mely az állandó ricsaj mellé folyamatos mikro konfliktusokat szült. A gyerekek már nem találtak maguknak semmi elfoglaltságot és amint az utolsó telefon is lemerült, rögtön hisztizni, nyafogni és sírni kezdtek a szülői figyelemért, amit minden erőfeszítésük árán se kaptak meg, melyre azzal reagáltak, hogy még hangosabban folytatták az üvöltést. Ekkor robbant ki a forradalom. A gyermekek sírását pillanatok alatt túl harsogták a tévét bámuló férfiak, majd mikor még a csúnya szó se vezetett eredményhez, egyszerűen hangosabbra állították a közvetítést, melynek hála még a tábor túlsó felén lakó emberek is értesülhettek a meccs pillanatnyi állásáról. A hangzavar ekkora elviselhetetlen mértékeket öltött és a friss levegő is híján volt, így hosszas őrölődés után végül úgy döntöttem, ennél még megázni is jobb.

Sürgetett a tény, hogy még a megbolondulás előtt valami csendesebb helyre kerüljek, ami eddig nem tapasztalt erővel és bátorsággal ruházott fel, így képes voltam pusztán vállal átverekedni magamat a büféhez sorban álló izzadt, vizes tömegeken, hogy a tábort legjobban ismerő személytől kérjek tanácsot; mégis hol máshol élhetném túl a vihart?

Betti kérdésem hallatán gondolkodóba esett, a pulton dobolva kutatott használható ötletek után és ebből a más szinteken való mozgásból még a mögöttem hosszan sorakozó vevők egyre intenzívebb és türelmetlenebb megjegyzései se zökkentették ki. Olyan sokáig vívódott, hogy már majdnem rögtön egy ásót kértem, hogy elássam magam mielőtt a hátamat bökdöső embereket élve megnyúznak, mikor egy kulcsot nyomott a kezembe. A karikára fűzött színes biléta szerint éppen most nyertem bebocsátást egy, az egyszerű halandó táborlakók által elzárt területre, a hátsó raktárba. Döbbenettel vegyült ámulattal néztem fel a büfés lányra, aki a tőle megszokott rideg, morcos ábrázattal tekintett vissza rám.

- Ez most...? Ezt tényleg....? Szabad ezt? - dadogtam a véremben tomboló adrenalintól remegő hangon, miközben a szívem és az eszem vad csatákat vívtak. Egy részem szabadulni akart ebből az izzadság partyból, a másik viszont nem bármi áron. A szabályszegés nem szerepelt a terveim között, még akkor se, ha teljesen tisztességes úton szereztem meg a kulcsot. Engem ugyan tisztára mos, hogy Betti önként adta át a kulcsot, viszont abban is biztos voltam, hogy számára ezt a cselekedetet komoly szabályok tiltják. Nem véletlenül függ azon az ajtón egy "illetékteleneknek belépni tilos" felirat a raktár szó alatt.

- Hallgass! Ez meg se történt! Nem tudom miről beszélsz! Menj már, feltartod a sort! - pirított rám önmagát nem meghazudtoló lekezelő stílusban, mire én zavarodottan tovább álltam, hogy kezemben a kincset érő tárggyal, bizonytalanul visszaballagjak az asztalunkhoz.

Réka feje búbja mindaddig ki se látszott a cyber világból, míg a visszaérkezésemkor lazán elé nem ejtettem a kulcsot, így miután leültem, négyen együtt, egy emberként hajoltunk az asztal fölé és bámultuk a kulcsot, mint valami túlvilágból ide pottyant tárgyat. Amíg bennem a lelkiismeret dacolt a nyugalom iránti vággyal, a fiúknak láthatóan nem okozott gondot a szabályszegés. Bálint sebesen elmarta a kulcsot és Ádámmal a nyomában már robogtak is a jól ismert ajtó felé.

Szerencsére akkor volt a felfordulás a teremben, hogy a többi lakó semmit se észlelt a kis akciónkból. Nem figyeltek fel arra, hogy alig gyanús módon körbe öleljük a raktár ajtó zárjával babráló Bálintot, sem pedig arra, hogy szépen lassan, sorjában felszívódunk az ajtó mögött.

Az ajtó egy csendes kattanással becsukódott mögöttünk, mire szinte éreztem, ahogy a füleim fellélegeznek a békés csend hallatán. Hagytam önmagamnak egy pillanatnyi szünetet, hogy kiélvezzem a nyugalmat, mielőtt a fiúk újabb csevegést kezdeményeznének és csak a lelkem lecsillapodása után néztem körbe az eddig tiltott területen.

Egy közepes méretű helyiségben álltunk, melyet 3 oldalról plafonig futó polcok öveztek. Közöttük  tornyozva álltak az üres sörös rekeszek, a polcokon fóliázott üdítők, dobozolt édességek és különböző műanyag étkező kellékek sorakoztak. De voltak itt még nyugtatömbök, stócolt fénymásolópapírok, pénztárgép tekercsek, bontatlan csomag tollak és márkázott söralátétek ezrével. Az egyik polcnak támasztva egy létra magasodott, Betti bizonyára azt használta a magasabban tárolt dolgok elérésre.

Első ránézésre egy átlagos, a várakozásaimat felülmúlóan tiszta és rendezett raktárnak tűnt, ám mikor a szemem sarkából kiszúrtam egy polc alá becsúsztatott egércsapdát egy pillanatra elfogott a rémület és elgondolkodtam, vajon mikor helyezhették oda.

Némi kíváncsi lépkedést követően valamennyien találtunk magunknak egy ideiglenes ülőhelyet. Bálint szerzett magának egy üres sörös rekeszt, Ádám egy zsugor ásványvízen lelt nyugalmat, én pedig egy felfordított felmosóvödörre telepedtem le. Egyedül az unokatestvérem maradt talpon, ugyanis nem tudta elfogadni, hogy a helyváltoztatás miatt kidobta a hálózat. Ezredszerre is körbejárta a kis helyiséget és különböző torna mozdulatokat végezve próbálta megcsípni az ajtókeret résein át beáramló wifit, ám sokadjára se járt szerencsével. Csalódottan roskadt le egy valamivel megtöltött kartondoboz tetejére csak azért, hogy néhány pillanat múltán idegesen felpattanjon róla.

- Bocsi srácok, de itt semmi internet nincs. Kint leszek ha kellenék. Nem hagyom, hogy a kis seggdugaszok nyerjenek - jelentette ki elszántan, majd távozott a helyiségből. Egyedül maradtam a bátyámmal és Bálinttal, akik Réka kifakadásáig azon tanakodtak, vajon feltudnak-e mászni a salgó polcokon a plafonig, hogy megöljék azt a bazi nagy pókot, ami a szoba sarkában alakította ki hálós otthonát.

- Nem mintha támogatnám a pók zargatását - szólaltam meg váratlanul, ezzel félbeszakítva az épületes vitát és magamra vonva a hímek figyelmét - de miért nem használjátok a létrát? - biccentettem a polcnak támasztott fém eszköz felé, mire a két lángész rögtön felpattant és kezdetét vette a hadművelet.

Gyors méricskélés után megállapították, hogy Ádám a magasabb, így ő lett a kijelölt katona, aki végrehajtja az akciót, miközben Bálint stabilan tartja a létrát. Az idióta bátyám lelkesen bele is vágott a terv megvalósításába, fokról-fokra közelítette meg az áldozatot, aki mit sem sejtve ücsörgött a hálóján. Mikor elérte az utolsó fokot, ahol még biztonságosan megtudott kapaszkodni, elkezdett a pók felé nyújtózkodni, de csak annyit ért el vele, hogy a létra megbillent, ő pedig kis híján a földön végezte. Ekkor egyetértően megállapították, hogy ez nem jó módszer és Ádám gyorsan lemászott a majdnem halálát okozó fém tárgyról. A szilárd talajon aztán újabb megbeszélés következett, melynek végeredményeként két dologban egyeztek meg. Hogy legközelebb Bálint mászik fel és hogy szükség lesz egy botra, hogy elérjék. Ádám önfeláldozóan vállalkozott a félelmetes feladatra, hogy szerez egy botot és mire kettőt pislogtam, hirtelen kettesben találtam magamat Bálinttal egy szűk raktárban.