A nyár, mikor újra megismertelek {Befejezett}

45.fejezet

- Szerinted élnek még? - édes álmomból beszélgetések zaja és egy kemény, szúrós tárgy szakított ki, mely egyenesen az oldalamba fúródott. Az első gondolatom az volt, hogy elkapom a tárgyat és azzal a lendülettel beleszúrom abba a tökfejbe, aki piszkál, de végül csak felmordultam és közelebb bújtam a mellettem lévő a meleg takaróhoz. Legalábbis csak azt hittem, hogy egy takaró, ám amikor megmozdult, egyetlen másodperc alatt szökött ki az álom a szememből és egy sikítással pattantam fel mellőle. Ekkora érzékeltem először a világot és szembesültem a körülményekkel, illetve a személyekkel, akiknek ezt a kellemes ébresztőt köszönhettem.

A vízparton feküdtem a fűben, ugyanazt a ruhát viseltem, mint tegnap este és úgy tűnt, nem egyedül töltöttem az éjszakát, ugyanis Roland még mindig ott aludt azon a ponton, ahol én az előbb talpra ugrottam. Megállapítottam, hogy igazán mély alvó, ha még a közvetlen sikításom a füle mellett se tudta felébreszteni.

- Ti meg a mi a fenét kerestek itt? Unalmas volt a sátor? Izgibb, ha bármikor lebukhattok? - szólított meg nevetve, egy perverz mosollyal az unokatesóm, miközben a kezében egy botot forgatott. Ekkor már kezdett előttem összeállni a kép arról, hogy mi történhetett és az éjszaka emlékképei is a helyükre kerültek. Arra még tisztán emlékszem, hogy táncoltunk, de miért aludtunk a parton? És mikor aludtunk el? Hány óra van egyáltalán? A kérdések csak úgy zúgtak a fejembe, miközben a reggeli napfény szinte megvakított.

- Mi történt? Hogy kerültem ide? - dobtam fel a kérdést a levegő, remélve, hogy abból a 3 emberből, aki körbevett minket, valaki tud rá válaszolni.

- Hát ez engem is érdekelne - hallottam meg magam mellett a bátyám kemény, éles, dühös hangját, mire elkapott a pánik. Mindenáron el akartam kerülni, hogy megismétlődjön a múltkori eset. Annak dacára, hogy azt állította, hogy akkor megbeszélték, a pillantása alapján, amivel Rolandot méregette, inkább nem akartam kockáztatni. Talpra ugrottam és a reggeli kissé kótyagos járásommal finoman arrébb lökdöstem a fiútól, ám ő hamar újra mellé került és a lábával megbökdöste az oldalát. - Ideje lenne felkelteni Rómeót, úgy tűnik múltkor nem voltam elég egyértelmű

- Ádám, hűtsd már le magad, nem történt semmi - próbáltam csírájában elfojtani az indulatokat mielőtt még robbanna a bomba, viszont a bátyám szikrázó szemei alapján elkéstem.

- Kissé gyanús, hogy már másodjára nem történik semmi - jegyezte meg gúnyosan, közben végig az alvó fiút méregette, aki elkezdte az ébredés jeleit mutatni. Nem volt meglepő az alapján, hogy itt kiabálunk mellette.

- Legalább most ne legyél ekkora barom! Látod, hogy ruhában vagyunk - folytattam indulatosan. Kezdett nagyon elegem lenni a bátyám kéretlen atyáskodásából és vádaskodásából. Éppen elég kínos volt a családunknak, ahogy neki esett Rolandnak, de úgy látszott, semmit nem tanult abból, így nekem kellett megfékezni, ám a bátyám erejéhez képest ez már eleve vesztett harc volt.

- Ez még nem jelent semmit - morogta az orra alatt egyre idegesebben. Rékával összenéztünk, majd egy bólintással egyszerre környékeztük meg a bátyámat. Ő a háta mögé kerülve fogta le, én pedig Roland elé guggolva alkottam élő pajzsot, azt remélve, hogy engem nem bántana. Ekkora vettem észre, hogy a társaságunk utolsó tagja nem más, mint Betti, aki az energia itala felett döbbenten szemlélte az eseményeket. Hát ilyen drámát még biztosan nem láttak ennek a kempingnek a falai.