A nyár, mikor újra megismertelek {Befejezett}

25.fejezet

Egyetlen szó nélkül, feszengve lépkedtünk egymás mellett Rolanddal, ő zsebre dugott kezekkel, én pedig a mellem alatt összekulcsolt karokkal, miközben az egzotikusabbnál - egzotikusabb állatokra alig egy-egy pillantásnyi időm jutott. Szívesen megálltam volna mindegyik előtt, hogy a tájékoztató elolvasását követően, érdekes információkkal a birtokomban vegyem alaposan szemügyre az összes általuk őrzött és gondozott állatot, azonban ezt több okból kifolyólag se akartam vagy tudtam kivitelezni. Egyrészt, nem szerettem volna a szükségesnél több időt kettesben tölteni a fiúval, másrészt, nem szívesen vesztettem volna újra szem elől a családomat. Azzal nyugtattam magam, hogy a majomház még messze nem az állatkert vége, azután is tudok majd nézelődni, hogy beértük őket. Bízva bíztam abban, hogy Ádám a szárnyai alá veszi Rolandot és elkülöníti a társaságomtól, ezáltal végre teljes figyelmemet tudom fordítani a helyre, ahol éppen vagyok.

Lassan elkezdtünk közeledni a célállomáshoz, már a teve kifutó mellett haladtunk, mikor Roland hirtelen megállt, hogy készítsen egy képet a kifutóban pihenő patásokról. A melegre való tekintettel a két darab, súlyos púpot viselő állatok vígan fetrengtek a homokban vagy csoportosultak a vízzel teli vályú körül. Mint az állatkert területén nagyjából mindenhol, a párosujjú patások karámja körül is nagy tömeg nyüzsgött, ám többségük csak kamerán át látta az állatokat, hiszen le se vették a szemüket a képernyőről. Én nem követtem a példájukat, inkább az alkalmat kihasználva elfoglaltam egy üres padot, elővettem a táskámban hordozott vizes palackot és a tevéket utánozva, én is felfrissítettem magamat. Eközben Roland különböző profi fotósoktól ellesett pózokat felvéve lőtte sorra a képeket az egyik, a kerítés közelében pihenő fiatal tevéről, aki úgy pózolt, mint aki évek óta erre gyakorol.

Mikor visszatért, tisztes távolságot tartva leült mellém, aztán magától értetődő módon fordította felém a telefon képernyőjét, hogy én is megnézhessem a frissen készült képeket, melyek minden várakozásomat felülmúlóan jók voltak. A fények, az élesség, az állat közelsége tökéletes egységet képeztek és remekül visszaadták a valóságot. Egy ivásnak álcázott pillanatnyi szünet közepette újfent megállapítottam magamban, hogy Roland tényleg mindenhez is ért.

- Ezek nagyon jó képek. Nagyon tehetséges vagy - kommentáltam a látottakat őszinte elismeréssel, szavaimat Roland pedig szégyenlős mosollyal fogadta.

- Csak jó volt az alapanyag - hárította a bókomat, mire mindketten a homokban hűsölő állatra fordítottuk a szemeinket, aki díva módjára élvezte, hogy minden vaku ráirányul - Milyen kis hiú - jegyezte meg a fiú teli fogas vigyorral, én pedig ha akartam, se tudtam volna elfolytatni a mosolyom. Ezt a gesztust a fiú is észrevette és utána rajtam is felejtette a tekintetét.

Egy ideig próbáltam nem tudomást venni róla, kerülni, erősen fókuszáltam az állatokra, viszont sajnos ez a módszer nem sokáig működött. Roland pillantásának intenzitása szinte égette az orcámat, így muszáj volt tennem ellene valamit. A terv az lett volna, hogy "rajta kapom", melynek hatására ő visszafordítja a szemeit az állatokra, azonban a számításaim nem bizonyultak helyesnek, ugyanis Roland ahelyett, hogy félre nézett volna, inkább rabul ejtette a szemeimet. Ahogy figyeltem az ábrándosan csillogó zöld szempárt, el kellett ismernem, hogy van bennük valami igéző, ami miatt elnézegetném őket még pár órán át. Egy pillanatnyi gyengeségemben engedtem elveszni önmagamat bennük, de kábultságom nem tarthatott sokáig, ugyanis a zöld íriszek kékbe fordultak és mire észbe kaptam, már Bálinttal néztem farkasszemet. Fiatal, összetört, 10 éves fiúval, aki reményvesztetten, könnyezve figyelte, ahogy kisétálok az életéből. Ezután az emlék szertefoszlott, egy másodpercre ismét az állatkertben voltam Roland társaságban, csak hogy pillanatok múlva megint Bálint álljon előttem a kemping diszkóban és csalódottan magamra hagyjon a parkett közepén. Akármilyen keményen is küzdöttem, a Bálinttal kapcsolatos gondolatok és emlékek mindenhol, mindenkor lecsaptak rám. Üldöztek, mint egy bűnözőt, aki menekülhet bárhová, a maga mögött hagyott élet emlékei elől a világ végén se tud elbújni.

- Olyan szépek a szemeid - Roland szavai villámcsapásként hasítottak bele a gondolatmenetembe, melynek hatására nagy lendülettel zuhantam vissza a tevekarám előtti padra. Mint aki mély álomból ébredt, zavarodottan ingattam a fejemet annak érdekében, hogy magamhoz térjek és értelmezni tudjam a fiú mondatait. Jobban meg kellett erőltetnem a memóriámat ahhoz, hogy feltudjam idézni, mit mondott, mint azt bemerném vallani, viszont amint ez megtörtént, szégyenlősen fordítottam a szemeimet a szandál fedte lábfejeimre. Fogalmam se volt, erre mit vagy hogyan kellene reagálnom, szerencsére Roland tudta ellenére mentett ki a kínos helyzetből azzal, hogy tovább folytatta - de látom, messze jársz - fűzte hozzá egy kellemetlen fintor kíséretében, ezzel félreérthetetlenül nemtetszését kifejezve.

- Hát...izé...- nyögtem kínosan feszengve, ugyanis anélkül akartam volna ebből a kényelmetlen szituációból kikerülni, hogy megbántsam a beszélgető partneremet - kicsit elkalandoztam - feleltem végül remegő hangon, miközben direkt messze elkerültem a tekintetét.

- Inkább ülnél itt Bálinttal, mint velem, igaz? - csipkelődött szarkasztikusan nevetve, mire én szégyenemben inkább vettem volna magamat a tevék közé. Nem hiszem el, hogy ennyire átlátszó vagyok. Roland úgy olvasott a fejemből, mint egy könyvből. Nem tudtam és akartam válaszolni költői kérdésére, így inkább csendben, finoman messzebb húzódtam és babszemmé gömbölyödtem, hátha valahogy képes leszek eltűnni a szemei elől. - Furcsa egy kapcsolat van köztetek - folytatta hirtelen, analizálását pedig értetlen fejrázással és magyarázó kézmozdulatokkal kísérete - egy pár napja már figyeltelek titeket, de nem tudtam rájönni, milyen fajta kapcsolatban vagytok - hát ebbe beletrafáltál barátom, mivel én se tudnám megmondani, pedig én volnék a páros egyik tagja - a vízben még egymásra se néztetek ha nem volt muszáj, este pedig már csókolóztatok a tábortűznél. Olykor úgy viselkedtek, mint egy pár, máskor meg, mint, akik gyűlölik egymást. Nem tűntök sem szerelmes párnak, sem barátoknak, de még azt sem mondanám, hogy most találkoztatok először. Segíts nekem kérlek, csak hogy tisztán lássak, mik vagytok ti tulajdonképpen? Mi van köztetek? - szegezte nekem az ezer millió dolláros kérdést. Nem a kérdés ért ennyit, hanem a válasz, ugyanis akár ennyi pénzt is hajlandó lettem volna kifizetni érte, mivel meg mertem volna kockáztatni, hogy még Rolandnál jobban összezavart a helyzetünk. Rádöbbentem, hogy már nagy szükségem volt egy olyan külső, tudatlan szemlélőre, aki teljesen kívülállóként látja a viselkedésünket és így fel tudja nekem festeni a képet a falra. Réka, családtag és tettestárs révén erre a szerepre nem volt ideális, hiszen egyértelműen felém húzott, régóta ismert és tudatában volt a Bálinttal közös múltunknak, azonban Roland most találkozott velünk először és ismeretlenként, csak a jelenlegi körülményeket látva tudott véleményt alkotni. És a véleménye pontosan az volt, amire számítottam. Tökéletes káosz. Ez okból kifolyólag, nem tudtam eldönteni, mit is mondhatnék erre. Kezdjem az elején? Tagadjak mindent? Vagy mondjam el a teljes igazságot, hogy én se tudom, mi van köztünk?

- Hogy mi van köztünk? - sóhajtottam, majd egy mély levegővételből erőt gyűjtve kimondtam azt, amit őszintén gondoltam - távolság. Egy mély szakadék húzódik köztünk, ami 8 éve növekszik és néha úgy érzem, ő is szeretné áthidalni, mégse találkozunk soha középen. Én küzdök érte, viszont ő hol kézen fog, hol eltaszít magától. Ezt a huzavona játékot látod te is...

- Húhha - kommentálta meglepetten a halottakat - Akkor ezek szerint nem csak én nem tudtam kibogozni a szálakat, hanem valóban ilyen bonyolult viszonyban vagytok - kelletlenül bólintottam - Nos, én nem szeretnék ebbe az egészben részt venni vagy közétek állni, bár nem tudom, ez egyáltalán megvalósulhatna-e, elvégre nem vagytok együtt - egy laza viccel próbálta oldani a feszültséget, amit értékeltem, Jól esett egy kis mosoly egy ilyen nehéz vallomás után - a lényeg, hogy ha az a valami, ami most köztetek van, véget érne vagy belefáradnál a küzdelembe, akkor szívesen meghívnálak egy italra - széles, biztató mosolya belépőt jelentett egy nyugodtabb, esetleg még boldogabb kapcsolatba, ám én még nem álltam készen arra, hogy belépjek az oldalán azon az ajtón. Bálinttal túl sok mindenen mentünk keresztül együtt ahhoz, hogy ilyen könnyen feladjam.

- Köszönöm - suttogtam hálásan - csak ne a kemping büféjében igyuk meg,mert Betti tuti, hogy - beleköpne a poharamba - jegyeztem meg valamivel könnyedebb hangon, remélve, hogy el tudom terelni a szót erről a depresszív témáról.

- Betti az a büfés lány, igaz? Nem éppen a munka hőse, az biztos. Az ő szerepét a történetben már tényleg nem tudtam meghatározni. Neki is bejön a Bálint, igaz? Vagy tényleg félreértek mindent? - halmozta egyre ingerültebben és zavarodottabban a kérdéseket, értetlenkedése pedig percek óta először egy őszinte nevetést csalogatott elő a torkomból.