A nyár, mikor újra megismertelek {Befejezett}

46.fejezet

- Ugye tudod hogy mindent el kell mesélned? - hallottam meg Réka kiáltását a tábor helyünk sarkából, amint befordultam a sarkon. Az unokatestvérem a földön guggolt összegörnyedve, az ölében a matracát szorítva, melyre teljes testsúlyával igyekezett ráfeküdni, miközben két ujjával a felfújható ágy nyílását tartotta, hogy meggyorsítsa annak leeresztését.

A földön ücsörgő, túlságosan is lelkesen faggatózó unokatestvéremről a családom többi tagjára vezettem tekintetemet, akik úgy sürgölődtek a parcellánkon, mint a hangyák. Anyukám a mérhetetlen mennyiségű cuccunkat próbálta táskákba sűríteni, amelyek már azon a ponton is kevésnek tűntek, holott a dolgok fele még szerteszét hevert, Ádám és apa pedig átmeneti szállásunkat bontotta atomjaira. Éppen a sátortartó cövekeket távolították el sorjában az anyagból, melynek hatására a sátrunk egyre elkeseredettebb képet festett, ahogy ott lógott félig felfüggesztve.

Ez a folyamat már egyértelműen a búcsú előszobája volt. Eltűntek a hálófülkék, a matracok a füvön hevertek, kihúzott dugókból szökött ki belőlük a levegő. A sátrunk darabokban hevert a táborhelyünk letaposott pázsitján, alkotóelemei szép lassan mind bekerültek a nekik fenntartott tárolóba, míg végül magát az anyagot is elkezdték a fiúk összehajtogatni. Már nem volt se ágyam, se "szobám" és egykori "étkezőnknek", ahol minden reggel indult és összegyűlt a család egy hosszú nap után, is már csak hűlt helyét láttam. A kemping székek és az asztal is felkerült az utánfutóra, ahol már többé nem lengedezett apu függőágya.

Egy hosszú, szomorú sóhaj szökött ki az ajkaimon, ahogy végignéztem ahogy a hely, amit 2 hétig az otthonomnak hívtam, eltűnik, mintha sose lett volna, miközben törökülésbe helyezkedve, Réka társaságban én is nekiestem az egyik matrac leeresztésének. 5 darab ágy leengedése várt ránk és még csak az volt készen félig, amin éppen Réka dolgozott.

- Nem tudok mit mesélni, mert nem történt semmi - válaszoltam meg kisebb késleltetéssel kérdését, mire fiatalabb rokonom csak unottan szemet forgatott. Nyilvánvalóan azt gondolta, hazudok és csak előtte akarok titkolózni, holott tényleg ez volt az igazság, de ahogy Ádámot se, őt se tudtam meggyőzni. A helyzet abszurditásán túl kicsit sértő volt, hogy az egész családom azt hiszi, hogy ilyen egyszerűen oda adnám magamat egy idegennek. Arról már nem is beszélve, hogy mindezt a parton tenném, ami egy nyilvános hely, ahol bárki megláthat minket.

- Azt megértem, hogy Ádi előtt tagadod, de előttem miért? - rázta a fejét hitetlenkedve, majd még nagyobb erőt kifejetve magzatpózba húzva magát még kisebbre próbálta gyűrni a matracot, hogy minden csepp levegőt kitudjon préselni belőle.

- Úgy ismered Rolandot, mint aki letámadna engem a parton? - dobtam vissza neki a kérdést, mire a lányban és a matracban is egyszerre rekedt bent a levegő, ahogy elgondolkozott a szavaimon. Már éppen örülni kezdtem, hogy legalább az egyiküket sikerült meggyőzni, amikor Réka győzedelmes mosolyt villantott felém.

- Lehet, hogy ő nem, de mi van veled? - nevetett fel a saját viccén, aztán tovább folytatta a közelharcot az ágyával.

- Oké, feladom. Tiszta hülye vagy - ekkorra már én is nevettem kínomban, erre a komédiára nem tudtam másképp reagálni, azután teljes erőbedobással neki feszültem a leengedésnek, ugyanis szorított minket az idő. A család többi tagja szorgalmasan végezte a feladatát, mi viszont nem tudtunk még semmit felmutatni, ezért a továbbiakban csendben, mindketten a földön fetrengve próbáltuk megtalálni a leghatékonyabb pózt.

Fél órával és pár ujj görccsel később sajgó végtagokkal feküdtünk a fűben kiterülve, mellettünk pedig összehajtogatva 5 db hatalmas felfújható ágy. Ugyan nem tudtuk olyan kicsire és laposra engedni őket, mint amilyenek eredetileg voltak, de apu így is betudta tömni őket azokba a kis nyílásokba, amik maradtak a cuccok között, így elfogadta ezt a végeredményt is. Ekkora a táborhelyünk már szinte üres volt. A sátor többé-kevésbé a saját zsákjában pihent, ami nem fért bele, az pedig az autó különböző pontjain szétszórva, a táskák 90% a csomagtartóban és az utánfutón sorakoztak, a fiúk a földön ücsörögve készültek az utazásra egy-egy hideg alkoholmentes sör társaságában, már csak anyu szorgoskodott, ahogy az utolsó tárgyakat próbálta betuszkolni olyan táskákba, ahova már nem fértek be. Mivel mi nem tudtunk már segíteni, az utolsó órákra kimenőt kaptunk azzal a paranccsal, hogy ne hagyjuk el a tábor területét, mert hamarosan indulunk.