14.fejezet:

289 17 0
                                    


Bálint olyan könnyedséggel és magabiztossággal karolta át a derekamat és állította a párosunkat keringőhöz hasonló pozícióba, mintha nem most érne hozzám 8 év után először. A bőröm felforrt azokon a pontokon, ahol összesimultunk, mialatt az ismerős érintés hatására ezernyi eddig eltemetett emlék tört felszínre bennem. Millió alkalommal idéztem már fel az erős fogását, ahogy kéz a kézben sétáltunk az ebédlőbe az osztállyal együtt, viszont a valóság minden emlékemet felülmúlta. Újra és újra emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy ő már nem egy kisfiú. Nem az a kisfiú, akit én cserben hagytam 8 évvel ezelőtt az általános iskolában. Már nem gyűjt mindenféle autós kártyát, nem gerezdekre vágott almát uzsonnázik, nem hord többé pókemberes pólókat és nem kínál ropival sem. Felnőtt, márkás sport ruházatot visel és multivitamin helyett sörrel oltja a szomját. A szórakozási formái is megváltoztak. Az autós kártyákat felváltotta a telefon, az esti sorozatnézéseket pedig a lerészegedés. Ő már nem az az ember, akit én annak idején megismertem, megszerettem, majd elhagytam. Felcseperedett, megkomolyodott, megváltoztak a szokásai, a gondolkodása, a kinézete, a stílusa, csupán egy dolog maradt ugyanaz; az érzések, melyeket kivált belőlem.

Mialatt céltalanul keringtünk a KFT együttes Balatoni nyár című számára, magamban kielemeztem, hogy mennyi mindenben változott, lélekben vissza repültem a gondtalan gyermekkor világába és csak élveztem, hogy végtelenül hosszú idő után az ujjaink ismét összefonódtak.

Azt, hogy milyen szám megy a háttérben, csak részlegesen érzékeltem, ugyanis a véremben tomboló adrenalin okán csak a vadul vágtázó szívem dobogását hallottam. Az egész testem lángolt, miközben Bálinttal jobbra-balra lépkedtünk a zene ritmusára, mely nem kedvezett sem a közérzetemnek, sem a lélekjelenlétemnek. Az egyik pillanatban szédültem, a másikban éppen csak elfojtottam egy kikívánkozó gyomor tartalmat. A lábaim remegése rövidesen olyan szintre lépett, hogy ha Bálint nem tartott volna a derekamnál fogva, biztosan összeesek.

Igyekeztem diszkréten haldokolni a karjaiban és reméltem, hogy tényleg nem vett észre belőle semmit és nem csak úgy tesz. Szerencsére a mély szemkontaktus elmaradt, én a mellkasára fókuszáltam, ő pedig a vállam felett figyelte Rékáék táncát.

- Emlékszem, mennyire vártam a tihanyi révnél azt a kék szemű lányt. És persze nem jött, de ilyenek a kék szemű lányok - énekelte jellegzetes búgó, kissé nyirkos hangján Bornai Tibor, mikor Bálint hirtelen rám emelte a tekintetét. Éreztem, hogy mereven figyel, viszont szükségem volt néhány bátorító mély lélegzetvételre ahhoz, hogy viszonozni merjem a szemkontaktust. Végül felnéztem a nálam 1 fejjel magasabb fiúra és hagytam, hogy a tekintetünk úgy fonódjon egymásba, mint amikor utoljára láttam. Én az iskola kapujának küszöbén álltam, ő a kapuhoz vezető lépcsősor alján. 11 lépcsőfok választott el minket egymástól, mely akkor áthatolhatatlan szakadéknét húzódott köztünk. Ez a távolság azóta se csökkent, inkább tovább nőtt. Én 10 éves, még tapasztalatlan kislányként előre megéreztem a szívem mélyén, hogy valami visszafordíthatatlan fog történni, ha elhagyom az iskola területét, mikor Bálint szemében megcsillant egy könnycsepp. Ekkor hasított bele először a szúró fájdalom a lelkembe, mely azóta, pontosan 8 éve, hű társként asszisztál az életemhez. A fájdalom figyelmeztetett, én viszont elkövettem életem egyik legnagyobb hibáját. Elfordultam, beültem a rám váró autó hátsó ülésére, majd hagytam, hogy elhajtson velem együtt. Akkor láttam utoljára, legalábbis azt hittem, míg 2 napja meg nem pillantottam a tábor helyükön. Tekintete volt az, melyről egyből felismertem és mellyel most fogva tartotta az enyémet. Ugyanaz a kék szempár, csak a könnycsepp hiányzik.

- Neked is kék szemed van - állapította meg halkan. Kellett egy bő fél perc, hogy rájöjjek, a dalszövegre utal. A dalszövegre, melyben a lány cserben hagyja a rá várakozó férfit. 8 év után pont arra a dalra ejtjük az első táncunkat, ami tökéletes rímel a múltunkra. Mégis mennyi esély volt arra, hogy ez így alakuljon? Vadul gondolkodtam, hogy mit is mondhatnék erre, amire semmit nem lehet, míg végül úgy döntöttem, megpróbálom egy viccel elütni.

- De ilyenek a kék szemű lányok - motyogtam egy hamis mosollyal, amit nem viszonzott. Az arca kifejezéstelen volt, aztán a tekintetét is elkapta. Remek. Haragszik. Már hogyne haragudna? Vajon a lotyó barátnőjének milyen színű a szeme? Biztosan nem kék és nem is hagyta őt cserben. Ideje kerítenem egy ásót és elásnom magamat.

A dal további részét rideg távolságtartással, néma csendben éltük túl, aztán ahogy az utolsó akkordok is elhaltak, Bálint durván szétválasztotta az ujjainkat, majd zsebre dugott kézzel elindult az ajtó felé. Határozottan haladt előre, miközben szemeit mereven a lábain tartotta és még az sem érdekelte, hogy Betti és Martin utána kiáltanak.

- Héé, Bálint, hova mész? - rikácsolta Betti aggodalmasan hangon és már tipegett is, hogy utolérje a magas sarkú cipőjében, azonban a fiú őt is elutasította.

- Csak levegőzöm kicsit - mondta meggyötört hangon, aztán egy mély sóhaj után hozzátette - majd jövök - azzal kilépett az ajtón és az alakja hamar beleveszett a tábor sötétségébe. Betti ingerülten fújtatott egyet, villantott felém egy dühtől szikrázó tekintetett, aztán folytatta a sör csapolását, miközben Martin újra álomba merült a székén. Pár pillanat múlva Norbi robogott el mellettem, egyenesen ki az ajtón Bálintot üldözve. Egy vékony kis hang a szívemben azt súgta, követnem kellene a kisfiú példáját, a lábaim mégse voltak képesek előre vinni. Földbe gyökereztek azon a ponton, ahol a fiú magamra hagyott. Ekkor döbbentem rá, hogy Bálint az imént pontosan azt tette, mint én vele. Ha ugyanazt a kétségbeesett veszteséget érezte, mint én, akkor egy hatalmas szörnyeteg vagyok, aki nem érdemel bocsánatot. Éppen ezért nem is érdemes követnem vagy tovább zaklatnom. Elvesztettem. Másodszor is.

- Mit művelsz? Menj már utána - toppant mellém egy adrenalintól pörgő Réka.

- Nem volna helyes - szakadt ki belőlem egy reményvesztett sóhaj. Nem akartam már tovább a buliban maradni. Arra vágytam, amire Bálint. Magányosan eltűnni a sötétségben. 

- Akkor én megyek - jelentette ki eltökélten és már neki is indult, mikor a pólójánál fogva vissza rántottam.

- Hagyjuk - mondtam halkan, egy újabb beletörődő sóhaj után - Vége van - reméltem, hogy az unokahúgom minden éretlensége ellenére megérti ebből a rövid kijelentésből, hogy mire akarok utalni, mivel magyarázkodni nem volt erőm. Úgy tűnt sikerrel jártam, mivel az arcáról lassan leolvadt az izgalom és a helyét átvette bánatos együttérzés. Ez megadta a kegyelemdöfést és a jelet, hogy ideje távozni ha nem akarom az egész társaság előtt elsírni magam. Összefontam a karjaimat és épp ahogyan Bálint is tette, elhagytam a helyszínt, ahol a szerelmünk utolsó parazsa örökre kialudt. 

A nyár, mikor újra megismertelek {Befejezett}Where stories live. Discover now