A nyár, mikor újra megismertelek {Befejezett}

36.fejezet:

Ádám némaságba burkolózva fogyasztotta már félig kihűlt pirítósát, mi pedig, tudatlan helyzetünkbe beletörődve, hamarosan vonakodva követtük a példáját és visszatértünk a reggelinkhez. Az addigi feszült hangulat, ha lehetséges, még feszültebbé vált, mely viszonylag gyorsan elvette az étvágyunkat, így amint lehetett, a szélrózsa minden irányába széledtünk szét az asztaltól.

Apu elfoglalta a helyét a függőágyban és elmerült az egyik újságjának szavaiban, anyu a koszos edényeket lavórba gyűjtve eltűnt a főépület irányába, a bátyám pedig magától értetődő módon a hóna alá csapta a gumimatracát, aztán a napszemüvegét a fejére húzva közölte velünk, hogy ha kellene, a Balatonban találjuk. Körülbelül 5 perc leforgása alatt magunkra maradtunk Rékával az üres asztalnál, amit végül azzal a céllal hagytunk el, hogy jégkrém beszerző útra induljunk a büféhez.

A térdem egy hatalmasat roppant, ahogy guggolásba ereszkedve behajoltam a hálófülkénkbe, ahol Réka bevetetlen ágyának és az én szánalmasan leeresztett matracom látványának hatására újra eszembe jutottak az éjszaka első felében történtek, melyet eddig elhomályosítottak a döntésem következményei. Gyorsan kikotortam némi aprót a tárcámból, ledobáltam a matracomról az ágyneműmet, aztán a csücskét megragadva, immár az ágyammal együtt hagytam el a sátrat. A levegőre érkezve egy nagy lendülettel a pázsitra terítettem a tárgyat, majd sokat mondóan apura néztem, remélve, hogy a zajjal sikerült magamra vonni a figyelmét, de csalódnom kellett. Drága édesapám ugyanolyan lazán feküdt az autó mögé kötött utánfutó két ellentétes pontjára magyar módon felügyeskedett hintaágyában, hasán az újságját pihentetve, fél lábával pedig önmagát hintáztatva, mint 10 perccel ezelőtt is tette.

Tanácstalanul néztem fel unokatestvéremre, aki hozzám hasonlóan értetlenül állt a szituáció előtt. Végül mindketten a matrac köré gyűltünk és közös erővel próbáltuk megtalálni azt a pontot az anyagon, ahol elengedett a ragasztás, melyet nagy sajnálatunkra nem kellett sokáig keresnünk. A matrac jobb oldalán egy több centis hasadás tátongott, ami felvetette többek között azt a kérdést, hogy egyáltalán hogy bírta idáig megtartani a súlyomat.

- Hát ez elég gáz... - jegyezte meg bölcsen Réka, mire én küldtem felé egy elkeseredett fintort - azt hiszem kénytelen leszel megint Rolanddal "aludni" - rajzolt macskakörmöt az ujjaival a levegőbe, miközben arcán egy tipikus, sokat sejtő vigyor virított, mire sértődötten oldalba löktem. Miért gondol az egész családom ilyen könnyűvérűnek? Először Ádám, most pedig Réka is, habár sejtettem, hogy az utóbbi csak bosszantani akar.

- Hagyjál már! Tudod, hogy nem történt semmi - morogtam aznap reggel már sokadszorra, mialatt a matracomat a kezembe véve, magam sem tudom milyen okból, vizsgálgatni kezdtem a sérülést, azonban minél tovább néztem, annál kevésbé tűnt menthetőnek.

- Állítod te! De Rolandot még nem hallottuk - feszegette tovább a témát önmagát nem meghazudtoló huncut mosollyal a rokonom, mely engem arra a döntésre sarkalt, hogy ideje megzavarnom aput az olvasásban és megkérdezni, hogy hol fogom tölteni a hátramaradt éjszakáimat.

- Apu! - kiáltottam fel neki az utánfutóra, ezzel egyértelmű jelzést küldve Réka felé, hogy részemről lezártnak tekintem a témát.

- Hmmm - érkezett a gyenge reakció a hintaágy takarásában ejtőző apámtól, kinek pontos helyét csak a vászon mögül kikandikáló újság mutatta.

- Mi lesz a matracommal?

- Milyen matracoddal? - dobta vissza a kérdést szemeit továbbra is a szövegen tartva.

- Ami éjszaka kilyukadt alattam - forgattam unottan a szemeimet.

- Miért? - egy újabb értelmetlen kérdés a beszélő sport újság részéről.

- Fogalma sincs! - csattantam fel egyre türelmetlenebbül. Itt van hamarosan dél és egyelőre úgy nézett ki, hogy vagy kiteszem magamat és Rolandot még egyszer ennek a kellemetlen szituációnak, amit már biztosan nem magyaráznánk ki vagy apu hintaágyában éjszakázom.

- Biztosan túlterhelted - mondta egyszerűen, miközben maga mellé hajította az újságot, ő pedig elkezdett ügyetlen mozdulatokkal kikecmeregni a fekhelyéről. Nem akartam hinni a fülemnek.

- Arra célzol, hogy kövér vagyok?! - sikítottam fel a váratlan sértéstől elhűlve és felháborodva, majd a karjaimat sértődötten összefonva, idegesen vártam, hogy apám magyarázatot adjon.

- Jajj, dehogy! Elfúj a szél- folytatta higgadtan, ahogy végre kifordult a hintaágyból és a platóról lemászva oda sétált hozzánk - úgy értettem, hogy ez a matrac csak egyszemélyes, két embert már nem bír el - nézett fel ránk sokatmondó vigyorral az arcán, mire Réka fennhangon felnevetett, én meg - aznap már ezredszerre - dühösen felfordultam. Még a saját apám is ezen élcelődik!

Arra jutottam, hogy Réka bizonyára mégse szeretne jégkrémet, így sarkon fordultam és a két mókamestert magára hagyva, egyedül indultam el a büfé irányába, de nem jutottam sokáig. A mi táborhelyünktől mindössze pár méterre az ösvényen ácsorogva anyukámat pillantottam meg, ahogy Bálint anyukájával éppen fontos pletykálkodást folytat. A derekán még ott támasztotta a használt tányérokkal teli lavórt, amiből arra következtettem, hogy el se jutott a konyháig mosogatni, már odafelé úton összefutott a fürdőben megismert újdonsült barátnőjével. Megtorpantam a poros út közepén és lefagyva figyeltem őket. Láthatóan jól megértették egymást, ugyanis hangos nevetésük még hozzám is elhallatszott. Idegességemben az ajkamat harapdálva vívódtam, hogy mi tévő legyek, miközben folyamatosan attól rettegtem, hogy valamelyikük észrevesz mielőtt felszívódhatnék. Mit csináljak, hova meneküljek? Menjek vissza a sátorhoz? Vagy tegyek egy nagy kerülőt? Vagy ugorjak egyenesen a Balatonba és ússzak át a túlsó partra? Szívem szerint az utolsót cselekedtem volna, annak dacára, hogy az tűnt a legőrültebb tervnek, ám mielőtt bármerre is indulhattam volna, bekövetkezett amitől féltem.

- Fanni! De jó, hogy jössz! Gyere ide kicsit- szándékosan nem néztem rá, mikor meghallottam, hogy hív, szemeimet a földre szegeztem, miközben az agyam ezerrel dolgozott valami szökési lehetőségen. Egy pillanatra beugrott, hogy megúszhatnám-e, ha elfordulok és úgy teszek, mintha nem hallottam volna, de ez az ötlet már a kitalálás pillanatban elég valószínűtlennek tűnt. Óvatosan felemeltem a fejemet és a szemeim rögtön a vadul integető anyukámra és a mellette szelíden mosolyogó hölgyre fókuszáltak, akik egyértelműen arra vártak, hogy csatlakozzam hozzájuk. Akkor innen már nem szabadulok - gondoltam keserűen, majd lassan elindultam feléjük.

- Ninus, képzeld mi derült ki. Általánosban egy osztályba jártatok a Bálinttal! - zúdította rám anyu lelkesen a legújabb híreket, rögtön, ahogy megérkeztem a 21-es parcella elé. Szavakkal nem reagáltam anyukám mondandójára, képtelen voltam mondatokat formálni, helyette mindössze kikerekedett szemekkel figyeltem őt, ám döbbentem nem a közölt hírnek, sokkal inkább a ténynek szólt, hogy a két anya csak ilyen későn jött rá erre. - Hát nem hihetetlen? Milyen kicsi a világ! Ti emlékeztetek egymásra? - szegezte nekem ezt az ő szemszögéből ártatlannak tűnő kérdést, amire akkor úgy tűnt, nem létezik olyan válasz, ami kimenthetne ebből a helyzetből. Nem akartam erről a témáról beszélgetni. Nem akartam Bálintról és a közös múltunkról beszélgetni. Bálint anyukájával pedig pláne nem akartam, hiszen nem tudhattam, a fiú mennyit árult el neki az elmúlt pár napról. Szándékosan húztam a válasz adást és a szerencse rám mosolygott, mikor Bálint öccse, Norbi megjelent köztünk és elvonta rólam a két anyuka figyelmét. Már éppen megnyugodtam és elkezdtem fejben kovácsolni a tervet, hogy szépen, hangtalanul felszívódhassak, mikor Bálint anyukája a következőt kérte a kisebbik fiától:

- Kicsikém, hívd ide kérlek a bátyádat - a kisfiú egy hatalmasat bólintott és már rohant is befelé. Addig a pontig nem tudtam elképzelni, hogy lehetséges ezen a szituáción tovább rontani. Tévedtem. 2 napja kerültük egymást Bálinttal és ez így mindkettőnknek kényelmes volt. Nem kellett találkoznunk, megjátszani, hogy nem történt semmi, nem kellett megbeszélni. S mit nem alakít a sors? Most a szüleink előtt kell újra szembe néznünk egymással.