A nyár, mikor újra megismertelek {Befejezett}

39.fejezet:

Buli hangulat uralkodott a hátsó fertályban. A dús növényzet által elrejtett zegzugos egykori medence partján kialakított rejtekhely kitaposott földje hangos zene basszusától dübörgött, miközben üvegek csörrentek, fémdobozok falán fürge ujjak doboltak, a terület közepén pedig éppen hatalmas karaoke bajnokságot vívott az én drága unokatestvérem és kedves bátyám. A hangjuk és a folyamatos nyelvbotlásaik alapján már egyikük se volt szomjas. Saját bevallásuk szerint, orvosi tanácsra fogyasztanak ennyit, nehogy Martin sorsára jutva kiszáradjanak, azonban arra már nem tudtak magyarázatot adni, hogy miért tartják hatékonyabb "gyógyszernek" a sört a víznél, így rájuk hagytam.

-"Azok a boldog, szép napok, ég veled!Te nem tudod, milyen jó nélküled.Azok a boldog, szép napok, ég veled!Te nem tudod, milyen jó nélküled." - kántálták a rokonaim a Beatrice együttes aranyat érő és felejthetetlen sorait, miközben én egy újabb üveg topjoy üdítővel a kezemben próbáltam magamnak egy kevésbé forgalmas, kicsit csendesebb helyet keresni, melyet a sártól, valamint egyéb undorító szeméttől bűzlő medence falán találtam meg. Szabad kezemmel kicsit leporoltam a csempékkel kirakott építményt, mielőtt leültem volna, majd a lábaimat egymáson keresztezve végig nekitettem az önfeledten bulizó társaságunk tagjaink, kiket az elmúlt 1 hét verbuvált barátokká. Betti egy féldecis kupica tartalmát pusztította, mialatt párhuzamosan chatelt valakivel a telefonján és hárította Martin kitartó könyörgését, miszerint követeli, hogy az alkoholmentes "lónyál" helyett végre szolgáljon neki valami "igazi piával", azonban a pultos lány erősebbnek bizonyult nála. A kert másik végében, a mindenféle maradék hulladékból összetákolt egymás mellé húzott napozóágyakon Bálint és Roland feküdt nyugodt egyetértésben és bár hallani nem hallottam őket, a száj mozgásuk alapján valami könnyed témáról diskuráltak.

Mindenki jól mulatott, kiélvezte a balatoni nyaralás nyújtotta életérzés utolsó napjait, egyedül én ücsörögtem egy félreeső helyen azon őrlődve, hogy mit tegyek. Fogadjam meg Réka tanácsát és hagyjam Bálintot úgy kisétálni az életemből, ahogy egykor én is tettem vele? Ez volna a méltó büntetés. Vagy hallgassak a szívemre és önző módon a saját lelki békém érdekében tépjem fel a régi sebeket azáltal, hogy még egyszer utoljára megpróbálok vele kettesben beszélni? Ha igen, mit mondanék? Bocsánat? Ne haragudj, amiért szó nélkül eltűntem az iskolából és az életedből, de így, hogy összetörted a szívem már kvittek vagyunk, ugye?

Gondolataimba merülve emeltem a számhoz az üveget, hogy egy nagy korttyal oltsam szomjúságom, mely a 40 fokos hőségben fáradhatatlanul kerülgetett valamennyiünket, azonban a kaktusz ízű üdítő helyett csak levegő áramlott a számba. Egy nagy sóhajjal állapítottam meg, hogy bizony az üveg kiürült, így muszáj elhagynom az árnyékos helyemet és új adagot hoznom a büféből. Fedetlen, mezítlábas talpaimra vigyázva nagy ívben kikerültem a fiúk által szétdobált üres sörös dobozokat, kupakokat és egyéb inkább a szemétbe való maradványokat, elhaladtam az éneklésbe teljesen belefeledkező unokatestvérem mellett, aztán a hátsó ajtón át besétáltam az épületbe. Alig léptem át a küszöböt, már hallottam is, ahogy a bátyám a nevemet kiabálva próbálja magára vonni a figyelmemet és bár előre sejtettem, hogy mit szeretne, visszafordultam az ajtóból.

- Héé Fany! Dobj már meg kérlek még egy ilyennel - lóbálta a kezében tartott üres sörös dobozt, mialatt látszólag egyre nagyobb nehézséget okozott számára az, hogy egyenesen álljon. Úgy éreztem, már nem kellene többet innia és szerencsére eszembe se volt sört hozni neki, ezért csak egy gúnyos vigyort kapott tőlem válaszul.

- Nem vagyok a szolgád - jegyeztem meg nevetve, aztán folytattam tovább az utamat befelé.

- Pedig lehetnél - már csak fél füllel érzékeltem a kis megjegyzését, ami a kint lévőkből egy kisebb nevetését váltott ki, de én már nem is foglalkoztam vele. 18 év alatt hozzászoktam a piszkálódásához.