A nyár, mikor újra megismertelek {Befejezett}

24.fejezet

Az autó motorja éppen csak leállt alattunk, mikor én már téptem is fel a kilincset és szinte a járműből kibukfenceve siettem a mellettünk megálló családom autója irányába, remélve, hogy a sors egy ideig nem sodor újra Roland közelébe. Szinte fojtogatott az a feszültség, mely beállt köztünk, a gépjármű hátsó ülésén, miután a fiú száján direkt vagy sem,de kicsúszott az az átgondolatlan megjegyzés. Nem kérdeztem vissza, nem reagáltam rá semmit, mindössze az ismerős némaságba burkolózva, az ablakra tapadva, csendesen számoltam vissza a perceket az érkezésig.

Ez a művelet különösen nehéz volt azt követően, hogy a gps-t Roland az út végéig nem tudta megjavítani, ellenben a telefonra valamilyen módon újra magyar nyelvet varázsolt, így legalább egy fél sikert elkönyvelhetett magának. Szerencsére Károly ismerte és emlékezett is az útvonalra, melynek következtében szinte egyszerre futottunk be a parkolóba a szüleim autójával, sőt, talán egy perccel még gyorsabbak is voltunk, holott elméletileg ugyanazon a pályán jöttünk végig, viszont a szürke jármű egy pillanatra se tűnt fel mellettünk.

Ezen az anomálián rengeteg időm volt gondolkodni utazás közben, ugyanis Roland szavait követően minden energiámmal arra összpontosítottam, hogy eltereljem a figyelmemet a helyzetről. Erőszakosan nem idéztem fel magamban a történteket és nem kezdtem a mögöttes tartalom boncolgatásába. Tartottam attól, hogy mire jutnék, márpedig én vele semmire se akartam jutni. A Bálinttal szerzett seb még túl friss volt ahhoz, hogy újra elkezdjek kacsingatni egy srác felé, arról nem is beszélve, hogy Rolandot kicsit idősnek tartottam magamhoz. Habár jóformán a nevén és a keresztszülei nevén kívül semmit se tudok róla, a családjáról vagy a múltjáról, az szembetűnő, hogy 2-3 darabbal biztosan több gyertyát fújt el a legutóbbi születésnapján, mint én. Az alapján, hogy milyen jól megértik egymást a bátyámmal, nagyjából egy korúnak titulálom vele. Mondjuk nagy hiba volna részemről Ádám szellemi szintjéből kiindulni, elvégre az alapján Roland körülbelül 5 éves lehet.

Ilyen buta zsákutcákba futottak ki a gondolatmeneteim, miközben az első állatkeret jelező tábla után már egyre türelmetlenebbül vártam, hogy megérkezzünk s mikor végtelen kanyargások folytán ez bekövetkezett, azonnal menekültem az unokatestvérem védelmező társaságba. Ő nyilvánvalóan időt nem vesztegetve tudni akarta, hogy mi történt, így amíg a két család megvitatta az út nehézségeit egymás között, én őt kicsit félre vonva elmeséltem az utazás eseményeit egy másik szemszögből, mint a felnőttek.

Réka egyetlen közbeszólás nélkül, pusztán a mimika eszközeire hagyatkozva hallgatta végig és kommentálta a mesémet, aztán ahogy megálltam levegőt venni, rögtön levonta a konklúziót:

- Bejössz neki! - állapította meg önelégülten, azzal a kamaszos, összeesküvős vigyorával, mire lesápadtam. Egész úton küzdöttem az ösztöneim ellen, melyek azt súgták, hogy Roland viselkedése mögött valamiféle érzelem sejlik, de én elnyomtam. Makacsul nem akartam hallgatni a női ösztöneimre és bíztam abban, hogy Réka nem fogja ezt megerősíteni. De ő minden imám ellenére bizony ugyanarra gondolt, mint amire én nem akartam, így kénytelen voltam beletörődni a helyzetbe, hogy bizony van esély arra, hogy Roland kiszúrt magának. - Tutira! - folytatta lelkesen Réka, mialatt a családom nyomába szegődtünk, akik elindultak a pénztár felé - azért kérdezte a vízben, hogy mi van köztetek Bálinttal. Felmérte a terepet... - analizált tovább, mire egy pisszegéssel elcsitítottam, ugyanis a két fiú mögé kerültünk a sorban.

- Réka, te biztos tudtál volna segíteni a kínai nyelvben. Egyfolytában azokról az anamicsodákról áradozol - fordult hátra hozzánk röhögve az idétlen bátyám.

- Az anime és egyébként japán - vágott vissza sértődötten a lány.

- Nekem is van egy csoporttársam, aki imádja az animéket - csatlakozott be a beszélgetésbe Roland is - a csaj úgy is néz ki, mint a szereplők.Lila a haja, meg világít a szeme. Elég durva. Minden évben jár ezekre a találkozókra is - mondta nevetve.