A nyár, mikor újra megismertelek {Befejezett}

32.fejezet:

Anitáék egy gerendákból ácsolt, lugas szerű, teraszos étterem elé vezették a csoportunkat, ami hosszú, félbevágott, csiszolt törzs asztalival és téglákból kirakott padlózatával elsőre igazán barátságos hatást keltett. Tetszett az a közvetlen, családias megoldás, hogy az ételt egy ablaknál kellett megrendelni és mikor elkészült, akár egy stand büfénél, a neved kiáltásával szólítottak, hogy érte mehetsz Balszerencsénkre nem csak mi találtuk szimpatikusnak az éttermet, hanem számtalan embertársunk is, akik sorba rendeződve, néhányan már illatozó rendeléseikkel kezükben várták, hogy felszabaduljon egy hely az asztaloknál, melyek ugyan hosszúak voltak és két oldalról hasonló stílusú padok futottak végig mellettük, viszont nem volt belőlük sok. Pontosan 4 darab több méter hosszú asztal szelte 5 részre a büfé teraszát, mely nem bizonyult elégnek ekkora tömeg kiszolgáláshoz, így mi is kénytelenek voltunk beállni a toporgó embersor végére, mialatt Károly elment, hogy rendeljen 8 db hekk tálat, ugyanis ő optimista módon azt gondolta, bőven kapunk helyet mire elkészül ez a viszonylag nagy rendelés.

Az idő lassan telt, miközben türelmetlenül és éhesen ácsorogva folyamatosan ingerelték az orrunkat az ínycsiklandó illatok. Alig fél órája várakoztunk vetésforgó szerű rendszerben, mely abban merült ki, hogy a népes társaságunk tagjai közül mindig csak 2 ember foglalta a helyünket a sorban, mialatt a többiek a járdaszegély szélén ültek és 10 percenként váltottuk egymást. Egyedül az unokatestvérem kapott ez alól felmentést, ugyanis a görcsei nem tették lehetővé, hogy hosszabb ideig egy helyben álljon.

Még csak a harmadik váltáshoz készülődtek a szüleim, ami azt jelentette, hogy már legalább 20 perce ülünk a kemény, kényelmetlen és kissé még forró járdaszegélyen, viszont éhesen és a melegtől gőzölögve úgy tűnt,már reggel óta itt várakozunk. Réka panaszosan nyöszörgött a jobbomon, Ádám türelmetlenül mászkált előttünk, anyu az órája állandó nézegetésével járult hozzá a feszültség fokozásához, apu aggodalmaskodott, hogy itt az utcán ülve kell majd megennünk a halakat és fennhangon magyarázta, hogy jobb lenne, ha Károly szólna a pénztárosnak, hogy inkább elvitelre kérjük a rendelést, én pedig, a sort zárva azon szenvedtem, hogy kilyukad a gyomrom. Összességében egyikünk se volt a helyzet magaslatán, untuk a sorban állást és valamennyien már nagyon éhesek voltunk, miközben percről-percre azon izgultunk, hogy melyik esemény következik be előbb; az asztalhoz jutás vagy a szólítás. Életünkben először szurkoltunk azért, hogy a szakács lassan süsse a halakat. Aztán, mikor már kezdett elviselhetetlenné válni a hangulat, Anita vidáman elénk toppant, mire anyuék morogva emelkedtek állásba, hogy leváltsák a családot a sorban és még az sem tűnt fel egyikünknek se, hogy Roland és Károly gyanúsan nincs mellette.

- Sikerült helyet kapni! - újságolta lelkesen, melynek hallatán mindannyian felébredtünk az éhség és meleg okozta kómából és akár egy megvadult csorda, sietősen követtük őt az egyik legbelső asztalig, ahol 8 ember számára elég üres hely fogadott minket. Károly már ott ült, hogy foglalja a padokat, amíg Anita eljött értünk, ám érkezésünk hatására rögtön felugrott, ugyanis a konyha ajtajában ácsorgó lány, akinek az volt a dolga, hogy kiabálva hívja az embereket, az ő nevét sikította.

- A legjobbkor! - kurjantotta boldogan és Rolanddal együtt már futottak is a tálakért, azonban a 8 adagra kevés volt a 4 kezük, ezért végül Ádám és anyu segítségével érkezetek meg az ételek az asztalra. Gyorsan benépesítettük az asztalt oly módon, hogy belülre került Károly és Anita egymás mellé, velük szembe anyuék, mellettük Ádám és én, velünk szembe pedig Roland és Réka, majd egy elhadart jó étvágy köszöntés után sáskaként vettük rá magunkat az istenien illatozó ételekre. Evés közben anyu és Anita magukra vállalták a feladatot, hogy hoznak valami innivalót. Egyesével felvették a rendeléseket tőlünk, aztán célba vették az ablakot.