A nyár, mikor újra megismertelek {Befejezett}

34.fejezet:

Finom, apró pislantásokkal próbáltam szétválasztani a csipától összeragadt szempilláimat. A testem áhítozott további alvásért, azonban a sátor féligáteresztő oldalain át beszűrődő erős fény nem hagyott tovább pihenni. Hátamon nem érzékeltem Réka egyetlen testrészének nyomását sem, ami szokatlan volt, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget ahogyan annak a ténynek sem, hogy Ádám nem horkol a szomszéd sátorban. Sőt, amint egyre éberebbé váltam, feltűnt, hogy teljesen másfajta zajok vesznek körben, mint eddig bármely reggel. Mintha még a Balaton morajlása is közelebbről hallatszana...

Félig csukott szemekkel fordultam át a másik oldalamra, várva, hogy a matrac fel nyikorogjon alattam, de ez sem történt meg. Értetlenül kezdtem tapogatózni magam alatt, keresve a hideg, gumit, viszont csak valami keményebb, puhábbat érzékeltem, illetve sikeresen rámarkoltam valami pamutra emlékeztető anyagra. Kezdett nagyon szürreálissá válni a szituáció, így a szemhéjam alól éppen csak óvatosan kikukucskálva pislogtam rá az ujjaim között szorongatott anyagra. Egy pulcsi volt, méghozzá egy nagyobb méretű. Felrémlett előttem egy emlékkép, ahogy a sátor előtt dideregve, a hajnali fények között magamra húzom apukám pulóverét, azonban sem a színe, sem az illata nem volt apáéhoz köthető. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy már éreztem ezt az illatot, ami a pulcsin kívül belengte az egész sátrat. Vadul kutattam az emlékeim között, melyek fáradtan vánszorogtak a fejembe. Eszembe jutott egy vörös póló, egy helyszín, 2 db fekete sportcipőbe bújtatott láb, amik az enyémekkel ütemben mozogtak a tánctéren, aztán a jelent végére az arc is végre kiélesedett. Roland. Ez Roland illata.

A szemeim rögvest kipattantak, mielőtt pánikszerű gyorsasággal felültem volna és lehámoztam volna magamról Roland pulcsiját, amit biztosan takaró helyett terített rám, majd immár tiszta elmével és látással körbe tekintettem a sátorban, remélve, hogy nem igazolódik be a félelmem. Szürke falak, matracok helyett szivacsok, tőlem jobbra egy rendezetlen, felnőtt méretű hálózsák, a láb résznél egy kupis utazótáska. A homlokomat idegesen masszírozva próbáltam enyhíteni azt a szúró fájdalmat, ami belenyilallt a fejembe, miközben azon gondolkodtam, miképpen tűnhetnék el innen anélkül, hogy Roland vagy a családja észrevenne. A fények alapján már bőven világos volt és mivel Roland fele üres volt, valószínűleg már ébren talpal a sátor környékén.

Már jó pár perce tehetetlenül téptem a hajamat odabent, amikor hirtelen lépések hangjára figyeltem fel a sátor közvetlen környékéről, amikhez hamar árnyék és hang is társult. Rögtön kettő is.

-Jó reggelt! - üdvözölt a fiú valakit derűs hangon. Úgy tűnt, neki jobban indult a reggele, mint nekem.

-Neked is - érkezett a válasz Anitától - jól telt az éjszakád? - kérdezte elnyújtott hangon, mintha valamire utalni akarna. Ekkor hasított belém először az érzés, hogy lehet már késő a láthatatlan menekülést tervezni. Anita pontosan azt a hangot használja, amit én is szoktam, mikor ködösíteni akarok.

- Igen... - felelte Roland bizonytalanul. Vélhetően Anita olyan átlátszóan viselkedett, hogy még Rolandnak is feltűnt. - Kicsit megviselt ez a késői fekvés, tudtam volna még aludni - fűzte hozzá naivan, mire az én tenyerem akkorát csattant a homlokomon, hogy egy pillanatra megrémültem, hogy kihallatszott a sátorból.

-Azt elhiszem - érkezett a kuncogásba fulladt mondat az idősebb féltől. Na jó, itt az ideje elásni magamat - Van még lefőzve kávé, ha esetleg vinnél egyet a kis vendégednek - mondta, szavait pedig hosszúra nyúló csend követte, melyben tisztán hallható volt, ahogy Rolandnak leesik a tantusz.

- Én...khm...mi nem...izé, nem úgy.... - dadogta teljesen zavarodottan, a szüneteket pedig Anita diszkrét nevetése töltötte ki.

- Semmi baj Roli. Felnőtt férfi vagy, ez teljesen normális ebben a korban - Anita megnyugtató, megértő, higgadt hangját hallgatva kedvem támadt felzokogni. Ennél kínosabb helyzetbe aligha kerülhettem volna.