A nyár, mikor újra megismertelek {Befejezett}

2.fejezet:

Nem tudom, mennyi ideig bujkáltam a mosdóban, de számomra végtelenül hosszúnak tűnt. A kellemetlenséghez nagyban hozzájárult az is, hogy az épület falai nem igazán tartották kint a hőt, melynek hatására az egyébként nem túl tágas helyiség pokolian melegre forrósodott. Ez mellett az is nehezített a célomat, miszerint lenyugodok és sokkal kiegyensúlyozottabban kerülök Bálint szemei elé ha muszáj – mivel nem titkolt tény, hogy sok egyéb mellett, annak reményében húztam annyira az időt, hogy Bálintnak legyen ideje helyet változtatni -, hogy a drámai kijelentésem után Réka, aki egy filmbeillő szerelemi kaland szereplőjeként élte meg a helyzetünket, minden apró részletről tudni akart.

Annak érdekében, hogy elhallgattassam az unokahúgomat és a saját gondolataimat is eltereljem a rosszullétemről, úgy döntöttem, elmesélem neki a rövid, de annál szomorúbb véget érő történetünket. Az eseményekre egyre halványabban emlékeztem, és ahogy mondani szokták, az idő megszépíti ez emlékeket, így igyekeztem nem belemenni a részletekbe, csak a lényeges dolgokra szorítkoztam beszéd közben.

Szerencsére az éppen szerelmes tini korát élő 16 éves lánynak ez is bőven elég volt, tágra nyílt, érdeklődéstől csillogó szemekkel itta minden szavat, mely számomra is hízelgően hatott, ezért mondhatjuk, hogy mindketten nyertünk egy kicsit ezen a mese délutánon, mialatt vártuk, hogy az élet megoldja a kint álló problémámat.

Mesélés közben újra felelevenedtek bennem az eltemetett emlékfoszlányok. Filmként peregtek le lelki szemeim előtt az események, lángra lobbantak a régi érzelmek és ismét magam előtt láttam az ifjú, akkor még csak kisfiú korú Bálintot, ahogy beszélgetünk egy korláton ülve. Megvolt a korlát, megvolt a helyszín, és megvolt az arca is. Ez volt az egyik utolsó emlékem róla, eddig, ugyanis a visszaemlékezésem a legfrissebb vele kapcsolatos élményemmel zárult, tehát az 5 perccel ezelőtt történtekkel.

Próbáltam fejben összehasonlítani a két fiút, de sajnos a régi emlékem túl halvány, az új pedig túl használhatatlan bizonyult. Szinte alig láttam az arcát, annyira hirtelen kaptam el róla a tekintetemet a félem miatt, hogy semmi nem maradt meg belőle. Azonnal felismertem és többre nem volt szükségem.

Bizonytalan voltam, féltem és össze voltam zavarodva. Nem tudtam, mit érezzek, elvégre, 8 éve erre a lehetőségre vártam. Miután nem sikerült online kapcsolatba lépnem vele, csak abban bízhattam, hogy az élet egy helyre sodor minket és így bocsánatot kérhetek tőle, ám most, hogy itt állok előtte, bármikor megszólíthatnám, már semmi se tűnik olyan egyértelműnek, mint eddig.

Olyan kérdések röppentek fel bennem, amikkel eddig sose számoltam. Mi van, ha nem ismer meg? Ha annyira haragszik, hogy nem akar velem beszélni? Esetleg, őt nem is érintette meg annyira a dolog, mint engem és fogalma se lesz arról, hogy miről beszélek?

Habár már 8 éve nem láttuk egymást és akármi is volt köztünk, régen elkopott, biztos volt abban, hogy ha a szemembe mondaná, hogy nem ismer vagy, hogy haragszik, az borzasztóan fájna.

- Kint van még? – kérdeztem remegő hangon, mire az unokatesóm az egyik mosdóra felkapaszkodva kipillantott a mosdó egyik magasra vágott ablakán, amin rálátott a szemközti sátorra. Amint beértünk a mosdóba, én tehetetlenül az egyik sarokba zuhantam, így szegény Réka játszotta az őrszem szerepét, mely miatt az elmúlt 10 perc során nagyjából fél perceként ugrált fel, majd le a mosdókagylóról. Volt egy kis bűntudatom amiatt, hogy őt dolgoztatom, de ő nem tette szóvá, hogy zavarná, én meg egyelőre képtelen lettem volna az életre, ezért maradt ez a felállás.

Nem volt kész tervem a jövőre. Fogalma se volt, mit teszünk, ha még órákig, rosszabb esetben, estig nem hagyja el a sátor területét, ám nem is voltam olyan állapotban, hogy józanul bírjak gondolkodni, annak ellenére, hogy 18 éves létemre ez talán már elvárás volna tőlem.

Hiába voltam papíron már nagykorú, képes voltam ugyanolyan felelőtlen döntések hozni, mint egy kamasz, amiket az esetek döntő többségében rögtön azután, hogy jobban átgondoltam, meg is bántam, viszont akkor már nyakig ültem a problémában, így muszáj volt megoldanom, ami fejlesztette a kreativitásomat.

Időközben Réka lemászott az ablakból és egy kecses mozdulattal landolt a sötét szürke, pöttyös csempékkel kirakott padlón, aztán vidáman bejelentette, hogy tiszta a levegő, mely után újra elkaptak az ambivalens érzelmek. Egyik részem örült, a másik kicsit csalódott volt. Nem benne csalódtam, hanem önmagamban.

Érett 18 éves felnőtt létemre, gyerekes módon, gyáván elmenekültem az első nehézség elől, ami szembejött.

De mindeközben, azzal is tisztában voltam, hogy nem menekülhetek örökre. Erre a napra vártam és most, hogy eljött, nem húzhatom tovább az időt, hiszen, azt se tudhatom pontosra, hogy meddig maradnak itt. Lehet, hogy pár óra múlva pakolnak haza, de az is előfordulhat, hogy csak 1 hét múlva mennek, vagy még később, így minél előbb lépnem kellet valamit előre. Csak azt mondaná meg valaki, hogy mit....

- Akkor menjünk – mondtam egy mély sóhajt követően, majd nyögdécselve állásba tornásztam magamat. A hideg és kényelmetlen csempén ülni nem volt épp fejedelmi érzés, bele is sajdult a hátsó felem, de ez volt akkor a legkisebb gondom.

A tükör felé fordulva, séta közben még vetettem egy utolsó futó pillantást önmagamra, mely után azonnal megállapítottam, hogy borzalmasan festek, ezért gyorsan el is fordítottam a tekintetemet és inkább az ajtón kilépő unokatesóm nyomába eredtem. A biztonság kedvéért, őt küldtem előre és csak a megbeszélt jel láttán hagytam el a fészkemet.

A szemeim persze öntudatlanul a szemközti táborra ugrottak, ami valóban üresen, őrizetlenül pihent.

- Jól vagy? – hallottam meg Réka lágy, együtt érző kérdését, melyet valószínűleg a viselkedésem indokolt. Egy fejrázással sietősen kiürítettem a fejemből minden kétségbeejtő gondolatot, majd kedvesen rámosolyogtam a lányra. Ő viszonozta a gesztust, de a szemiben látszott, hogy nem hisz nekem. Én se hittem volna.

- Persze – mondtam sietően, mialatt elkezdtem vissza felé sétálni az ösvényen – siessünk vissza, anya már biztos aggódik.

A továbbiakban nem esett több szó köztünk, csendesen gyalogoltunk el a sátrunkhoz, ahol a család férfi tagjai már elkezdték felállítani az új otthonunkat, anyu pedig messzebbről dokumentálta az eseményeket a telefonja segítségével.

- Hova dugjam ezt a hosszú rudat? – kérdezte Ádám, amint megérkeztünk.

- A hátsó lyukba. Vigyázz, mert nagyon szűk szóval erősen nyomd bele – felelte apu, mialatt a másik oldalon szenvedett ugyanazzal a mozdulattal, mint a bátyám.

- Nem fér be – nyögte erőlködve a fiatalabb férfi.

- Nyomd erősebben, bele kell mennie – jött a válasz apámtól – oké, nyomjuk egyszerre, hátha úgy sikerül - ennél a pontnál tört ki belőlünk, lányokból, pillanatra egyszerre a nevetés. A hangzavarra a fiúk is felkapták a fejüket, majd mikor rájöttek, hogy mennyire kétértelmű volt a köztük lezajló párbeszéd, ők is becsatlakoztak a röhögésbe.

Így kezdődött a családi vakációnk.