A nyár, mikor újra megismertelek {Befejezett}

30.fejezet:

A világ lassan elhomályosult körülöttem, a hangok eltompultak, a fények elmosódtak, ahogy remegő lábaimon egyensúlyozva próbáltam megfontolt léptekkel talpon maradni a deres füvön. A szemeimet szigorúan az előttünk magabiztosan haladó biztonsági őr cipőjén tartva hallgattam vadul dobogó szívemet, miközben nem tudtam másra gondolni, csak a szüleim csalódott arcára, amikor megtudják, hogy az éjszaka közepén kell kiváltaniuk a lányukat egy rendőrségi fogdából. Menet közben fél szemmel Rékára sandítottam, kinek a fejébe húzott túlméretezett sapkától alig látszott az arcra, viszont így is kitűnt a fehérsége az éjszakából. Lesápadva, összeszorított ajkakkal, rémülten tekintgetett hátra, mintha keresne vagy várna valakit, mialatt az összekulcsolt ujjaink szorítása egy pillanatra se enyhült. Kétségbeesetten kapaszkodtunk a másikba, remélve, hogy ő valamiképpen kihúz minket a csávából.

Az őr állandó ellenőrzése alatt tartott minket, így esélyünk se volt elmenekülni, pusztán kötelességtudóan követtük, míg hirtelen megállt az épület tövében egy ajtó előtt, viszont hiába vártuk, hogy bevezessen minket, ez nem történt meg. Néhány végtelennek tűnő, idegőrlő pillanatig csak álltunk egymással szemben, mi Rékával kölcsönösen kiszorítva a másikból az életet, az őr pedig kifejezéstelen arccal, majd hirtelen bekopogott az ajtón, mely mögül rögtön egy inget viselő, fontoskodó ember lépett ki. Érzéketlenül, egymás után végigmért minket, mielőtt a szemei megállapodtak volna Réka sapkáján, melyet követően üdvözlés nélkül, lényegre törően csak ennyit vetett oda az unokatestvéremnek:

- Bogaram, ügyesen elkaptad a sapkát! Köszönjük a megőrzést, de sajnos nem tarthatod meg, Laci szeretné visszakapni - mondta nyájasan és a kezét nyújtotta az említett kiegészítőért, ám rövidesen valószínűleg megbánta, hogy túl korán cselekedett, ugyanis Rékának beletelt egy bő fél percbe, mire feleszmélt az események okozta sokkból.

- Ő is itt van?! - tört elő belőle egy izgatott sikoly, miközben balra-jobbra ugrálva igyekezett bekukkantani a férfi mögött nyitva álló ajtón, hátha megpillantja valamelyik bálványozott fiút.

- A fiúknak nagyon szoros a beosztásuk, már a buszban várják az indulást, éppen ezért nincs időnk ilyen közjátékokra - jelentette ki türelmetlenül, majd azzal a lendülettel egyszerűen lekapta Réka fejéről a sapkát, aki ezután meghökkenve simította vissza a fejére az összekócolódott szálakat és velem együtt próbálta utolérni a száguldó történéseket. - Tessék, itt egy autogramkártya kárpótlásul - húzott elő a mellényzsebéből egy kártyát, amit sietve a lány kezébe nyomott és mire feleszméltünk, már ismét csak egy zárt ajtót láthattunk és az őrt, aki egy kézmozdulattal utunkra eresztett minket.

Fejembe kavargó gondolatokkal, még kissé kábán, kontrollálatlan mozdulatokkal finoman karon ragadtam Rékát, aki még mindig földbe gyökerezett lábakkal és tátott szájjal, üveges tekintettel bámulta a frissen kapott kártyáját, azzal a céllal, hogy elkezdjem újra a kapu felé terelni, ahol időközben megszűnt a torlódás.

Hasonlóan tehetetlenül és ostobán éreztem magamat mint ő, ahogyan igyekeztem napirendre térni afelett, hogy mi a csuda történt velünk az előbb, hiszen minden olyan gyorsan pörgött, hogy időm se volt átgondolni. Az egyik pillanatban még biztos voltam abban, hogy a belógás miatt két rendőr vár minket az ajtó mögött, hogy bevigyenek a zárdába, a másikban pedig személyesen a valamilyen hello ügynöke kéri vissza az egyik ficsúr nevében az eldobott sapkát az unokatestvéremtől. Alig mertem elhinni, hogy ilyen közel voltunk a tűzhöz, mégis gyanú nélkül megúsztuk, hogy illegálisan belógtunk a koncertre és Réka még egy autogram kártyát is nyert, habár elvesztett egy számára biztos jelentős ereklyét.

- Jól vagy? - kérdeztem gyengéden a lányt, ugyanis már majdnem a kemping kapujában jártunk és ő a sapkás ügy óta szótlanul tanulmányozta a kapott kártyát.