A nyár, mikor újra megismertelek {Befejezett}

35.fejezet:

Roland hiába erősködött, hogy semmi komolyabb baja nem esett, Anita még nála is makacsabbnak bizonyult és a fiú minden tiltakozása ellenére szó szerint betuszkolta a felnőtt rokonát az autóba és Károllyal az oldalán már száguldottak is a legközelebbi ügyelet irányába.

Így történt, hogy reggel 9 óra előtt Roland már a kórházba tartott, mi pedig szótlanul, zavartan fészkelődtünk az asztal körül és kedvetlenül majszolgattuk a reggeli pirítósunkat, miközben a szemeink folyamatosan a bátyámra vándoroltak. Úgy tűnt, ő is bánja, hogy megsebesített egy embert, viszont sem magyarázat, sem pedig egy "sajnálomra" hajazó megjegyzés nem hagyta el a száját. Némán ült a tányérja felett, kelletlenül rágcsálta a kenyerét és kínosan kerülte a tekintetünket.

Valamennyien nagyon kényelmetlenül éreztük magunkat ebben a feszült, csendes helyzetben, ám egyikünk se mert előhozakodni a dolog miértjével. Ádám szégyenkező magatartása alapján aputól már valószínűleg megkapta az első fejmosását, mialatt mi Rolandot ápoltuk a sátornál, ugyanakkor mégse mertünk erre nyíltan rákérdezi vagy csak finoman utalni rá. Ádám láthatóan nem akarta tisztázni a dolgokat, apu nem szólt, mi lányok pedig egyszerűen nem tudtuk, hogyan fogjunk hozzá, hiszen egyikünk se volt még hasonló szituációban. Ádámtól nagyon karakteridegen volt ez a meggondolatlan, erőszakos viselkedés, így anyuék számára is ismeretlen volt ennek a kezelése. Ezért más lehetőség híján maradt a hangulatgyilkos csend, amit hirtelen, akár derült égből villámcsapás, tört meg a velünk szemben táborozó németek szokásos reggeli üdvözlése.

- Guten morgen! - integettek nekünk nagy mosollyal az arcukon, fejükbe húzott baseball sapkával és lábukon márkás szandállal.

- Maguknak is jó reggelt! - felelte magyarul anyu erőltetett vidámsággal, miközben ülő helyzetében kifordította csípőjét, hogy szembe kerüljön a németekkel.

- Hogy ütné meg a guta a morgenüket - dünnyögte morcosan az orra alatt apu, mely az első megszólalása volt azóta, hogy lerángatta a fiát egy másik emberről még az első kávéja előtt.

- Nem unalmas minden reggel ezen morogni? - kérdezte pimaszul anyu, mialatt egy újabb szelet kenyér vajazásába kezdett.

- Nem. Ez ugyanúgy a reggeli rutin része, mint az, hogy ők minden nap németül ordítoznak nekünk a guruló házuk ajtajából - felelte apu egyszerűen és tovább folytatta a kávéja kortyolgatását, de nem jutott sokáig, ugyanis valami vagy valaki, akit mi nem láthattunk, arra késztette, hogy teljes testében megfeszülve óvatosan az asztalra helyezze bögréjét és finoman a mellette ülő bátyámra pillantson, aki mivel továbbra is mereven az asztalon tartotta szemeit, még nem vette észre a látogatót. Én viszont már azelőtt biztos voltam abban, hogy ki ácsorog a parcellánk szélén, hogy oda néztem volna, hiszen apu testtartása mindent elárult, így az éppen a számban tartott falatot gyorsan lenyelve, összeszorított ajkakkal és a sejtésem ellenkezőjében reménykedve fordultam hátra a székembe, hogy rálátást nyerjek a vendégünkre, kinek személyét vaktában is pontosan eltaláltam.

- Roland! Hát máris visszaértetek a kórházból? Gyere, ülj le gyorsan! Mesélj, mit mondtak? Eltörött? Hogy érzed magad? Ne szégyenlősködj, csüccsenj le. Kérsz valamit? Hozok neked is teát - anyu a maga sajátos, túl gondoskodó és válaszra időt nem hagyó stílusában köszöntötte a fiút, aki természetesen ugyanolyan feszengéssel reagált, mint mindenki más. Láthatóan nem félt a bátyámtól, de megtartotta a tisztes távolságot tőle.

- Nem mész sehova fiam! - parancsolt rá tekintélyesen apu az emelgetett személyre, aki Roland érkezésére távozni akart helyéről, azonban apu nyomatékos szavai hatására visszaült a székébe.

- Köszönöm, nem kérek semmit, csak ezt hoztam vissza - mondta a kezében tartott pulóverre utalva, melyben felismertem apu pulcsiját, amit a reggeli káosz közepette a sátrában hagytam - Fanni a sátramban felejtette -fűzte hozzá látszólag naivan, ám mintha lett volna valami provokatív abban, ahogyan közben Ádáma pillantott. A hatás nem is maradt el, a bátyám ujjai elfehéredtek, annyira szorította a széke karfáit. Egyszerűen nem akartam hinni a szememnek. Azok után, hogy Ádám a földre terítette, Roland ide merészkedik és még böködi is az alvó oroszlánt? Meg kellett állapítanom, hogy Roland sokkal bátrabb és magabiztosabb, mint aminek elsőre tűnik. Ámultan néztem a balomon ülő Rékára, aki hozzám hasonlóan tátott szájjal kapkodta a fejét a két fél között, akik mintha a tekintetükkel vívtak volna néma párbajt. Mindannyian ugrásra készen vártuk, hogy Ádám újra elveszítse a fejét és közbe kelljen lépnünk, viszont a riadó elmaradt.

- Köszönjük, hogy visszahoztad - ragadta magához a szót anyu, mialatt átszelte az asztal és a fiú közti távolságot és a pulcsit egy bögre gőzölgő teára cserélte - Mit mondtak a kórházban? Eltört az orrod? - érdeklődött empatikusan, akár egy igazi anyuka.

- Szerencsére csak zúzódás - válaszolta a sérült fiú könnyed hangon a bögréjét szorongatva. Szavait néhány másodperces csend követte, melyet mindenki arra használt, hogy a szeme sarkából meglesse Ádámot. - Nem szeretnék tovább zavarni. Köszönöm a teát - folytatta, aztán az érintetlen bögrét az asztalra helyezve elkezdett távolodni a csapatunktól, mellyel párhuzamosan apu úgy döntött, itt az ideje közbe avatkoznia és nyomást gyakorolni a fiára.

- Nem gondolod, hogy mondanod kellene valamit Rolandnak? - nézett a bátyámra, aki némi grimaszolás után unottan felemelkedett a székéből és Roland után sietett. A fiú még nem ért ki a látóterünkből, így szemtanúi lehettünk, ahogy a két fél egy lépés távolságot tartva egymástól vált néhány szót. Először Ádám beszélt, szavait vad kézmozdulatokkal kísérte, melyeket Roland közömbös arckifejezéssel hallgatott, majd mikor a bátyám befejezte, ő is intézett felé néhány rövid mondatot, amelyekre a fiatalabbik egy bólintással válaszolt. Ezután mindenki nagy meglepetésére Roland egy vigyort villantva játékosan hátba veregette a testvéremet, mire ő is felnevetett. Eddig tartott a harag. Bezzeg a nők hetekig kerülgették volna egymást passzív agresszív viselkedést tanúsítva, míg végül látszólag békét kötöttek volna, miközben belül örökre meggyűlölik egymást. Egy röpke párbeszédet követően aztán már csak annyit láttunk, ahogy Roland folytatja a megkezdett útját, Ádám pedig sokkal vidámabb hangulatban visszatér közénk, hogy  befejezze azt, amit félbehagyott.

- Na, mi történt? - végül Réka tört meg először és kérdezett rá egyenesen arra, ami a családunk idegeit borzolta.

- Megbeszéltük - felelte egyszerűen és tömören Ádám és úgy tűnt, részéről lezártnak tekinti ezt az egész ügyet. Azon kimondatlan kérdéseinkre, hogy mi késztette arra, hogy neki menjen a fiúnak és mi hangzott el köztük az ösvényen, már nem is reméltük, hogy valaha választ kaphatunk. Eszembe jutott, hogy talán érdemes volna Rolandnál próbálkoznom, mivel őt egy fokkal közlékenyebbnek gondoltam, mint a testvéremet, azonban rögtön felmerült bennem a probléma, hogy fogalmam se volt, ezek után hogyan állhatnék elé. Mégis miképpen vegyem fel újra a kapcsolatot egy olyan fiúval, akit azért vert meg a bátyám, mert azt feltételezte, hogy történt köztünk valami a sátrában, ahol együtt töltöttük az éjszakát? Ilyen abszurd szituációt még kitalálni se lehet.