A nyár, mikor újra megismertelek {Befejezett}

7.fejezet:

Mindaddig élt bennem a naiv remény, hogy képes leszek feltűnésmentesen és úgy, hogy nem járatom le magam, eltölteni 2 hetet ebben a táborban, amíg apában meg nem született az a fantasztikus ötlet, hogy cipeljünk keresztül egy felállított sátrat a kempingen, ugyanis ennek a mutatványnak köszönhetően szó szerint mindenki felfigyelt ránk. Nem is mertem olyan hiú ábrándokban ringatni magamat, hogy Bálint figyelmét esetleg elkerüli az, hogy átsétál előtte az úton egy sátor, így a kínosság csökkentése érdekében, igyekeztem mindenfelé nézni, csak a 13-as hely felé nem, ám ezt nehezítette a tény, hogy a sátornak hála se előre, se hátra, se lefelé nem láttam, egyedül felettünk összekapcsolódó lombkoronákban tudtam gyönyörködni. Valóban csodásak voltak, viszont sajnos a tájékozódásban nem segítettek, kénytelen voltam a sátor másik végében, úgymond elől haladó apám és bátyám irányításra hagyatkozni, ők viszont semmit nem tudtak Bálintról, mely miatt nem is szóltak előre, hogy mikor kell szégyenemben a földbe süllyednem.

A sátor nagy volt és folyamatosan instabilan mozgott, azzal riogatva minket, hogy bármelyik pillanatban széteshet, emiatt nagyon lassan, szinte centiről-centire araszoltunk előre felé, miközben anyu cammogott mögöttünk az autóval. Bele se akartam gondolni, hogy miképp festhetünk mi, így öten. Nagyjából, mint egy cirkuszi produkció. Szinte vártam, hogy megdobáljanak minket pattogatott kukoricával. Az se könnyítette a feladatot, hogy állandóan belebotlottunk vagy keresztülestünk a portákról kikandikáló zsinórokba, székek lábába, gumicsónakokba és pokrócokba. Ezek a kis balesetek gyakori megállásokra késztettek minket, így minden lehetségesnél lassabban hagytuk magunk mögött a métereket. A sátor vázát ráadásul csak néhány meghajlított rúd képezte, amiket görcsösen a kialakított lyukakba kellett tartani, különben szétesett volna a kezünkben.

Végtelennek tűnő fél óra után, mely alatt négyszer leizzadtam, feltűnt a látóhatáron a 18-as helyet jelző tábla és fellélegezhettünk. Az utolsó métereket már kevésbé óvatosan, már-már szaladva tettük meg, besétáltunk a terület közepére, beforgolódtunk a megfelelő irányba, majd egy „most" felkiáltás közepette, egyszerre a földre engedtük a sátrat, ami csodák csodájára, egybe maradt. Apu gyorsan lecövekelte, aztán lelkesen lepacsizott velünk.

Csak akkor vettem észre, hogy mekkora tömeg gyűlt körénk, mikor anyu befordult a sátor mellé az autóval. A táborhelyek lakói, melyek mellett elhaladtunk, a nyomunkba szegődtek és a csodájára jártak a családunknak. Úgy tűnik, szokatlan látvány, hogy valakik sátrat költöztetnek és mindenki tudni akarta, hogy miképp végződik a dolog. Hirtelen mi lettünk a tábor ezen részének a legnagyobb látványosságai, rengeteg felszínes ismeretséget kötöttünk pillanatok alatt és apunak csakúgy dagadt a mellkasa a büszkeségtől, annyian dicsérték a zseniális ötletét.

Lassan aztán felbomlott a tömeg és újra öten maradtunk. A felnőttek nekiálltak kirámolni a kocsit, mi pedig újra felfújtuk, majd a helyükre rángattuk a matracokat, ezután végre neki állhattunk a megérdemelt reggelinknek, annak dacára, hogy az idő már lassan 10 felé járt.

A reggelit követően Réka nagyon megkívánt egy jégkrémet és a kipakolástól kimelegedett testem se tartotta ördögtől való ötletnek ezt, így magunkhoz vettünk némi pénzt és elindultunk ugyanazon a már jól ismert, aznap már ezerszer megjárt útvonalon, hogy megtekintsük a véletlenül megtalált büfé jégrém kínálatát. Az alapján, amit futólag láttunk belőle, nem vártunk túl nagy választékot a bolttól, de kivételesen kellemeset csalódtunk a retro kempingben, mivel a nagy, üveges tetejű fagyasztót tele találtuk. A termékeket csábítóbbak voltak, mint az erősen nyereségre hajtó árak, azonban már mindketten beleéltük magunkat a jégkrémezésbe, így nehéz szívvel, de előbányásztuk a megfelelő összeget a tárcánkból. Mialatt Réka várta, hogy a munkagyűlölő tinilány felemelje a fenekét a székről, letegye a telefonját és kinyissa a pénztárgépet, én kíváncsian körbe pillantottam a közösségi térként is szolgáló étkezőben. A terem jobb sarkában, egy magas fali polcon található lenémított tévében éppen valami hírműsort ment, ám az a pár nyugdíjas, akik elszórtan pihentek a négyszögletű asztalok körül, inkább a nyomtatott sajtót részesítették előnyben. Hatalmas, hagyományos, kihajtós napilapjaik mögé bújva szívták magukba az aktualitásokat, miközben elfőttük változatos italok sorakoztak. Volt, aki előtt csak egy ébresztő kávé, míg mások adtak az élvezeteknek és már délelőtt csapolt sört kortyolgattak a nyári hőségben. Rajtuk kívül mindössze a terem bal sarkában láttam mozgolódást, ott viszont legalább 10 fiatal szorongott egyszerre a legkülönbözőbb okos eszközökkel a kezükben. Annyira különös látványt nyújtottak, hogy nem tudtam levenni róluk a szememet. Nem értettem, hogy egy wifi-vel nem rendelkező táborban, miért gyűlnek mind egy sarokba kütyüket nyomkodni. Teljesen belemélyedtem a zavaros gondolataimba és csak az térített magamhoz, hogy Réka a felhevült arcomhoz nyomta a jéghideg jégkrémet.