A nyár, mikor újra megismertelek {Befejezett}

37.fejezet:

Apócska, 3 főből álló társaságunkra izgatott csend borult, miközben vártunk Bálint felbukkanására, mely lehetőséget adott arra, hogy a sátorban elhangzó párbeszéd néhány foszlányát kihallgassuk. Az összefüggéstelen szavak alapján az idősebb testvérnek nem volt túl sok kedve a felkeléshez s mikor felmerült a nevem, még inkább ellenkezni kezdett öccsével, aki kitartóan noszogatta. Végül a törekvéseit siker koronázta, pár perccel később pedig Norbi nyomában Bálint is kibukfencezett a sátorból. Az említettet külseje és életkedve alapján éppen legmélyebb álmából zavarhattuk fel, ugyanis a lakhelyéről kimászva is még azzal volt elfoglalva, hogy kócos hajkoronáját belebujtassa az egyik pólójába. Nagyokat ásítozva és a szemeit dörzsölgetve követte lassú, ráérős léptekkel rohanó testvérét és minekutána még az ébredés azon szintjén állt, hogy nem volt képes egyszerre ránk is és a lába elé kerülő akadályokra is figyelni, csak akkor pillantott fel díszes hármasunkra, amikor Norbi lefékezett előtte.

- Jó reggelt! - köszöntötte kissé gúnyos, rosszalló hangon őt az édesanyja, így kifejezve ellen érzetét azzal kapcsolatban, hogy a fia reggel 9 óra után mászik elő az odújából.

- Jobbat - felelte rekedtes, fáradt hangon, majd elnyomott egy újabb ásítást. Az anyukája után minket is észrevett, azonban csak egy röpke pillantás erejéig időzött rajtunk a tekintete. Sokkal jobban érdekelte, hogy milyen okból kifolyólag rázta fel őt a családja és ezt a maga egyszerű módján érdeklődte meg - minek keltettél fel?

- Nem fogod elhinni, hogy mi derült ki! - lelkesedett az anyukája, mire az én felmenőm szája is mosolyra húzódott. Egyedül én nézhettem ki úgy, mint aki legszívesebben felkötné magát az első közeli fára.

- Ha nem fogom elhinni, minek mondod el? - érkezett az újabb flegma reakció a fiú részéről, kinek hangulata nagyon hasonlított az enyémhez. Kényelmetlenül topogott a körünkben és szándékosan került a tekintetével. Egyikünk se akart most itt lenni s mégis erre kényszerültünk. Legalább ebben az egy dologban egyezett a véleményünk.

- Több tiszteletet fiatalember! - pirított rá az anyukája, mire Bálint lazán vállat rántott. Egyre kevésbé tűnt a szememben imponálónak ez a bunkó, könnyed stílus, amit a fiú képviselt. Haverok között még esetleg rendben van, de hogy az édesanyjával szemben is ilyen hangnemet használjon, azt már inkább láttam prosztónak, mintsem menőnek. - Beszélgettünk Lindával és kiderült, hogy ti Fannival egy osztályba jártatok az általánosban. Hát nem hihetetlen? - vázolta fel vidáman a történteket röviden az asszony, amit Bálint kifejezéstelen arccal végig hallgatott, majd testével az irányomba fordult és 2 nap bujkálás után először, újra találkoztak a szemeink. Kérdő és értetlen pillantásából azt tudtam kiolvasni, hogy nagyjából ugyanaz játszódik le a fejében, mint az enyémben; a két szülői még csak most jött rá erre a tényre?

Rettegve, a félelemtől és az adrenalintól remegő lábakkal, az ujjamat tördelve vártam, hogy a fiú feleljen erre valamit, ugyanis mióta engem Norbi felmentett a felbukkanásával a válaszadás alól, nem állt szándékomban újra magamra vonni a figyelmet. Igazság szerint én magam se tudtam volna megmondani, hogy mitől tartok vagy hogy miért ellenzi ennyire a szívem azt, hogy ezt az egyébként kicsi, lényegtelen információt megosszuk a szülőkkel, elvégre, várható volt, hogy ki fog derülni és tényleg nem annyira nagy dolog, főleg ezek után, hogy már maguk is felgöngyölítették a szálakat.

- Annyira nem - szólalt meg közönyösen végtelenül hosszúnak tűnő idő után, mire minden szem rászegeződött, de ő továbbra is csak velem tartotta a szemkontaktust. Mintha arra akart volna ösztökélni, hogy én is csatlakozzak be mellé a beszédbe, de bármit szívesebben tettem volna, mint azt - mi ezt már tudtuk - közölte egyszerűen, majd a két ledöbbent nő válaszát meg sem várva, egy határozott kérdést szegezett az anyukája irányába - egyéb kérdés? csak mert sürgős dolgom volna - biccentett félreérthetetlenül a mögöttünk álló mosdó épület felé, mire a beszélgetés másik résztvevője csak zavartan megrázta a fejét, erre a fiú értékes perceket nem vesztegetve azonnal elindult. Útközben el kellett haladnia mellettem is, így egy ponton majd olyan közel voltunk, hogy a vállaink szinte súrolták egymást, melynek következtében akaratom ellenére is levegő után kellett kapnom. Közelsége felidézte bennem az elmúlt hét legemlékezetesebb pillanatait, köztük a táncunkat és a csókot, melyek sajnos azonosan szörnyű tragédiába torkollottak. És akárhogyan is osztottam vagy szoroztam, ezt a beszélgetést se voltam képes másik kategóriába sorolni.