A nyár, mikor újra megismertelek {Befejezett}

15.fejezet

A felfújható matrac gumis anyaga kellemetlenül tapadt nedves bőrömhöz, ahogy a nap forró sugarait élvezve lágyan ringatóztam a Balaton vízén. Körülöttem vidám gyermeki hangok adták meg a nyári alaphangulatot, miközben sirályok manővereztek rikácsolva a felhőtlen égbolton. Átmelegedett testemet csak akkor érte néhány cseppnyi víz, amikor valaki a közelemben nagy csobbanással landolt a pocsolya mélyebb szakaszaiba. Egy fél órája már tudat alatt köröztem egy horgász stég körül, melynek tulajdonosa ott felejtette a létrát, így a gyerekek gond nélkül birtokba vehették és önfeledten ugrálhattak a vízbe. Réka most nem tartott velem két okból kifolyólag. Először is, mert csak egy matracot hoztunk magunkkal a nyaralásra, melyre én csaptam le, másodszor, mert ő bolond módjára fogadást kötött Ádámmal, hogy melyikük szájába fér be több ropi. Az összecsapás a szüleim alkotta versenybírók előtt meg is kezdődött, viszont én nem vártam meg míg eredmény születik. Nagyjából a 15.ropi környékén a hónom alá csaptam a matracot, a hajamból az orromra biggyesztettem a napszemüvegemet és elindultam a kempingből a Balatonba vezető lépcső felé.

Szerencsére sem útközben, sem a vízben nem futottam bele Bálinték csapatának egyik tagjába se, ezért nyugodtan vetődhettem rá a matracra és adhattam át magamat a relaxációnak. A harmónia nagy bánatomra nem tartott sokáig. Minden igyekezetem ellenére Bálint és a tegnap este emlékei újra és újra felrémlettek a csukott szemhéjaim előtt, szóval egy idő után, az ellenállásba belefáradva, engedtem az akaratuknak. Egy álmatlan éjszaka után ezredszerre is visszapörgettem a memóriámban tárolt emlékeket, végiggondoltam a szavait, a tetteit és ismét levontam az egyértelmű következtetést, hogy jobb, ha a nyaralás további részében távol tartom magam tőlük. Bálint minden bizonnyal jobban gyűlöl, mint valaha és látni sem bír, ezért úgy határoztam, inkább megkímélem magamat egy, az este átélt jelenethez hasonló élménytől. Természetesen azt remélni sem mertem, hogy még véletlenül sem fogunk összefutni a wc-nél vagy a tábor ösvényein, hiszen alig pár méterre egymástól vertük le a sátrainkat, azonban mindenáron törekedni fogok arra, hogy minimalizáljam a találkozásokat. Pontosan úgy, ahogyan azt 2 napja is elterveztem, csak akkor beleestem a saját magam által ásott verembe. Tudtam, hogy még egy ekkora hibát nem engedhetek meg magamnak, így elhatároztam, hogy a nappalokat a Balatonban, az estéket pedig a sátor falai között fogom tölteni. Ezt a két helyet pedig csak a létszükségletek okán fogom elhagyni.

Ilyen reményvesztett, keserű gondolatok kavarogtak a fejembe, amikor meghallottam, hogy valaki széles úszó mozdulatokkal háborgatja a körülöttem eddig zavartalan vizet. Az általa kellett hullámok elérték a matracomat is és irritálóan hideg cseppekkel borította be a felhevült bőrömet. Reméltem, hogy csak egy úszó, aki szépen elhalad mellettem, de tévednem kellett, ugyanis a valóság rövidesen kirántotta a lábaim alól a talajt. Ádám pedig a matracot a derekam alól. Habár nem láthattam őt, hiszen a nyugodt, csukott szemmel való pihenésből rögtön a víz alá kerültem, a nevetése ezer közül is megkülönböztette őt és a hangokból ítélve, nem egyedül érkezett.

Vizet prüszkölve, az arcomra tapadt tincsektől  vakon, a hirtelen hőmérséklet változástól még remegve bukkantam fel a víz alól, azzal az eltökélt szándékkal, hogy kinyírom a bátyámat, ám amikor megláttam a társaságát, ez hirtelen egy ellentétes kívánsággá vált. Inkább fulladtam volna bele a vízbe, minthogy szembesülnöm kelljen a mindössze egyetlen fürdőnadrágot viselő Bálinttal. Úgy tűnt, az unokatestvér nem csak, hogy képes olvasni a fejembe, de még hajlandó is a segítségemre lenni a megvalósításban, minek után azonnal mellém szaladt és a vállaimnál fogva visszanyomott a víz alá annyira, hogy csak a fejem látszódjon ki. Dühös értetlenséggel meredtem rá, miközben küzdöttem az engem visszatartó kezei ellen, ám minden harcot beszüntettem, mikor megláttam nála a bikini felsőmet. Ekkor villámcsapás módjára ért a felismerés, hogy teljesen elfeledkeztem arról a nem elhanyagolható tényről, hogy mikor megfordultam a matracon, hogy a hátam is barnuljon, kikapcsoltam a melltartómat nem számítva arra, hogy legközelebb egy gurulással fogok visszatérni a vízbe. Azonnal kikaptam a kezéből, hátat fordítottam a sokkolt társaságnak, aztán a szégyentől majd elsüllyedve, két ügyes mozdulattal visszakapcsoltam a csatokat. Már az is borzasztó kínos lett volna, ha egyedül a testvérem előtt villantok, viszont így, hogy Bálint, Martin és egy ismeretlen, hasonló korú srác is meglátta az egyik legintimebb zónámat, legszívesebben a túlsó partig menekültem volna a megaláztatás elől.

Válaszokat és magyarázatot követelve pillantottam rá a társaság legfiatalabb tagjára és egyben az egyetlen személyre, akire mertem. Nem akartam megtudni, hogy a fiúk miképpen reagáltak a történtekre, se belegondolni abba, hogy milyen véleménnyel lehetnek rólam.

- Öhmm... - kezdte Réka zavarában nevetve, miközben segítség kérően végig tekintett a minket körül álló banda tagjain, azonban senki se nyújtott kezet neki, így egy fél pernyi szünetet követően a következő mentő ötletet sikerült megszülnie - én nyertem. 20 ropival. Ádámnak csak 18-at sikerült - tájékoztatott engem a ki tud több ropit a szájába tömni című olimpiai versenyszám végkimeneteléről, ami annyira groteszknek hangzott abban a helyzetben, hogy egy értetlenkedő arckifejezésen túl nem tudtam többet hozzátenni, annak dacára, hogy Réka valószínűleg pont téma terelés céljából dobta be.

- De csak mert csaltál! - csattant fel a vesztesek csalódottságával Ádám, mire Réka kihívóan összefonta a kezeit a melle alatt. Mi többiek, elővigyázatosságból hátráltunk néhány lépést, de a kör formációt továbbra is megtartottuk - Ketté haraptad az egyik ropit. Ez így nem ér!

- Nem haraptam ketté! - vágott vissza ingerülten a lány. Hangjából éreztem, hogy már nem először futják le ezeket a köröket a bátyámmal, akiről köztudott, hogy nem tud veszíteni. Sajnos szegény, tudatlan Rékát erre egyikünk se figyelmeztette, mielőtt játékba kezdett a gyermeklelkű Ádámmal. Tulajdonképpen nem is az a gond, hogy játszottak, hanem, hogy ő nyert. - A zacskóban tört szét. Én így vettem ki őket.

- Persze. Én is ezt mondanám - dünnyögte sértődötten, mire Réka tehetetlenségében már a haját tépte. Kezdett bűntudatom támadni, amiért nem szóltam neki Ádámról, viszont közben hálás is voltam neki amiért felvállalta ezt a vitát csak azért, hogy megmentse a megtépázott becsültem utolsó porszemeit. Addig a pontig bele se gondoltam, hogy mennyi mindent tett értem már az elmúlt 2 napban is az unokatestvérem. Ha ő nincs, lehet, meg se mertem volna szólítani Bálintot, így nem értesülök se a buliról és a hátsó fertályba se jutok el. A buliban is neki köszönhetően néztem ki úgy, ahogyan, sőt, az ő unszolására másztam ki a sátorból, mely nélkül valószínűleg soha nem nyílt volna lehetőségem egy Bálinttal közös táncra. Ő teremtette meg az alkalmat az első és minden bizonnyal utolsó közös táncunkra, amiért nem lehetek neki elég hálás. Rékából kiváló szárnysegéd fog válni, mivel profikat megszégyenítő tudással mozgatta a szálakat oly módon, hogy a legkedvezőbb hatását érje el. Meglátott minden kívánkozó lehetőséget és nem volt rest lecsapni rájuk. Játszmázott, beszélt, cselekedett és addig keverte a lapokat, míg kisajtolt a haldokló kapcsolatunkból még egy utolsó táncot. Szebb hattyúdalt kívánni sem tudtam volna. Neki hála, végre lezárhattam egy 8 éve tartó korszakot és rituálisan is meggyászolhattam a túl korán lángra lobbanó, de soha ki nem virágzó szerelmünket.

Mialatt Ádám és Réka szócsatája vízi párbajba fordult, a napfényben megcsillanó vízcseppek hálójában Bálintra vezettem a tekintetem, aki arcán szórakozott mosollyal figyelte, ahogy Réka Ádám hátára ugorva próbálja a nála ezerszer nagyobb és erősebb fiút a víz alá nyomni. Kisugárzása és kisfiús bája még mindig ugyanúgy elvarázsolt, mint tegnap este, ugyanakkor a gyengéd érzelmeket már egy fájdalmas szúrás kísérte. Többé már nem voltam képes könnyek nélkül ránézni.

- Fanni! Védj meg! Meg akar ölni! - a kábulatból Réka kétségbeesett visítása zökkentett ki, melyet egy test követett, ami a hátam mögött keresett menedéket az őt üldöző Ádám karmai elől, ám hamar tovább állt, ugyanis a bátyám rendíthetetlenül vágtázott előre a vízben. Felszabadultan felnevettem a két hülyén, majd a matracomat kezdtem keresni, ugyanis a szabad keblek okozta rémület közepette teljesen elfeledkeztem róla. Ingerülten forgolódtam a vízben egy mérföldekre sodródott gumimatracot kergetve, viszont semerre nem láttam lebegni.

- Héé! Nem látta valaki a...? - próbáltam túlkiabálni Réka sikoltozását és segítséget kérni, ám mielőtt befejezhettem volna a kérdést, a matrac leparkolt közvetlenül a combom mellett. Egy megkönnyebbült mosollyal nyúltam az elkóborolt tárgy után, majd néztem fel a megmentőm arcára.

- Azt hiszem, ezt keresed - mondta vigyorogva, mire én zavartan elnevettem magamat. A világ legtökéletesebb férfija állt előttem, amit biztosan észrevettem és értékeltem volna, ha nem fáj a szívem Bálint után. - Roland vagyok. A büfében futottam bele a bátyádba. - nyújtott kezet szelíd mosollyal, amit boldogan viszonoztam.

- Fanni. Én inkább előle futok a büfébe.