Memorial troubles (HUN)

1. fejezet

Üresség.
Meghaltam volna?
Megpróbáltam kinyitni a szemem, de ólomsúlyúnak éreztem a szemhéjamat. Nem akart kinyílni, mint valami régi ajtó.
Kezdtem hangokat hallani. Vagyis nem haltam meg. Ami... nem tudom, jó-e vagy sem. Gépek csipogása, valamilyen halkan gurgulázó hang, illetve egybemosódott, halk beszéd törte meg a gondolataim menetét.
- Szerinted ébren van már? - bár suttogott, ez volt az első mondat, amit ki tudtam venni.
- Nem tudom - felelt egy másik, szintén suttogva.
- Elég régóta alszik - állapította meg az első.
Muszáj kinyitnom a szemem.
Nagy harc árán, végre szétnyíltak pilláim. Nagyokat pislogva felkínlódtam magam ülő helyzetbe, majd körbenéztem. Kórházban vagyok - tettem a megállapítást. Mondjuk a fehér falakból, és különböző orvosi felszerelésekből nagyon nehéz lehetett rájönni...
- Hogy érzed magad? - lépett oda az egyik srác. Barna szeme volt, vékony, nekem kissé esetlennek tűnt.
- Hát, nem a legjobban - nyögtem ki végül. Zúgott a fejem, minden tagom fájt, lüktetett. Szét akartam robbanni belülről.
- Anya! Felébredt! - kiabált ki a másik, majd közelebb lépett.
- Hol fájt? Emlékszel mi történt? Hogy hívnak? Mit kerestél ott? Ki vagy? -záporoztak a kérdések az első beszélőtől.
- Mindenem fáj... a többiről pedig fogalmam sincs - feleltem. Kétségbeesetten kutattam a fejemben bárminemű információ reményében, hasztalanul. Semmi. Még a nevem sem rémlett. Mi történt velem? - tettem fel a legegyszerűbb, de mégis megválaszolhatatlan kérdést.
Csend telepedett a szobára. Magamra néztem; egy kórházi köpeny volt rajtam. Mindenhol kötések tarkították a karom, vélhetően a lábam is. Infúzióra voltam kötve, és egy monitor csipogott mellettem. Vagyis az a kis, belőlem kiálló cső adta ki azt a gurgulázó hangot. A levegőben tipikus kórház szag terjengett - gyógyszer, betegség és fertőtlenítő keveréke.
- Sziasztok! Felébredt? - lépett be egy sötét, göndör hajú nő. Ruhája, illetve a nyakában lógó sztetoszkóp elárulta, hogy orvos.
- Mint látod - biccentett felém az egyik. - De szóltam is! -tette hozzá. Ezek szerint ő kiabált.
- Nem olyan jó a hallásom, mint egyeseknek! - felelte, majd az ágyamhoz lépett. - Hogy érzed magad?
- Fáj. Kábé mindenem - feleltem.
- Hm. Hadd nézzelek -azzal mindenhol megvizsgált, közben magyarázott - Ahogy a srácok behoztak, lekezeltem a külső sérüléseidet. Rengeteg volt, szinte mindenhol. Nem tudom, hogyan szerezted őket. Mindenesetre, egyetlen egy súlyosabb sérülésed van, a többi csupán horzsolás, és egyebek.
- Mi a súlyosabb? - bár sejtettem, hallani akartam.
- Egy koponyasérülés. Összevarrtuk a koponyád, viszont az agyad sérült. Azért fáj ennyire a fejed. Ha végeztem a vizsgálatokkal, kapsz fájdalomcsillapítót. Viszont van egy rossz hírem - sóhajtott fel mélyen, egy pillanatra megállt, szomorúan a szemembe nézett. - Úgy néz ki, végleges emlékezetzavarod van. Sajnos nincs módja, hogy visszaszerezd az emlékeid - mondta ki a fájó igazságot. Amnéziás vagyok.
Nagyot nyeltem.
- Értem.
Komolyan csak ennyit bírtam kinyögni? - szidtam magam. Bár nem tudtam, mit lehetett erre reagálni.
- Sajnálom - tette hozzá a nő, és szomorúan nézett rám, de átvillant az arcán egy halvány bátorító mosoly.
Felsóhajtottam, majd biccentettem.
- Tudom, hogy most össze vagy zavarodva, de nyugodj meg. Segítünk - termett az ágyam mellett a másik, izmosabb alkatú. Óvatosan végigsimított a karomon.
Rámosolyogtam.
- Köszönöm.
Az orvos szúrósan nézett a fiúkra, majd felém biccentett. A véknyabbik kapcsolt hamarabb.
- Öhm, én Stiles Stilinski vagyok, aki melletted áll, az pedig Scott-
- Scott McCall - vette át gyorsan a szót.
- Éés most nekem kéne bemutatkoznom. Ha tudnám a nevem - nevettem fájdalmasan, majd kibámultam az ablakon.
Éreztem a feszültséget a levegőben. Néma csend telepedett a szobára.
- Kész vagyok a vizsgálatokkal. Tessék, a fájdalomcsillapító. Vedd be, aztán pihenj! - utasított, mire bólintottam. - Fiúk, ti pedig hagyjátok egy darabig! - intett, majd kilépett az ajtón.
Ajtócsukódás, majd ismét a kényelmetlen hallgatás.
- Gyakran jártok ide? Mármint, mintha ismerne titeket - törtem meg a csendet.
- Hm? - nézett rám értetlenül, asszem Scott.
- Aaaz orvos - mutattam az ajtó irányába.
- Scott anyukája. Ismer minket - magyarázott a másik, jelek szerint Stiles. Úgy tűnt, ő az ész kettejük közül.
- Értem - bólintottam mosolyogva.
Hatott a fájdalomcsillapító, az eddig lüktető sebeimet már alig éreztem. Sóhajtva visszadőltem az ágyba. Valamiért olyan kimerültnek éreztem magam. Pedig még csak ki se keltem az ágyból. Lassacskán elnyomott az álom.
Az utolsó kérdés, ami átvillant a fejemben elalvás előtt, az az volt, hogy:
Ki vagyok én?