Memorial troubles (HUN)

22. fejezet

– Willow! Gyere ide! – mondta lassan, tagoltan Stiles. Theo, ellentétben vele, szó nélkül mellettem termett és elhúzott az érkező közeléből. Stiles nemtetsző pillantást küldött felénk, és pillanatnyilag nekem sem volt ínyemre, így elhúzódtam.
– Ne haragudjatok, hogy így rátok ijesztettem, miközben betörtetek a házamba – mondta dörmögős, mély hangon. Most lebuktunk. Mi lesz? Picit megijedtem, és hátrább léptem, mire Theo elém állt. Sóhajtva kiálltam mögüle.
- Hol van Scott? - lépett elő Stiles, fittyet hányva a ház tulajdonosára.
- Ahova való - felelte és közelebb lépett, majd végignézett a társaságon. Liam-et és Theo-t eléggé megnézte, ahogy kivenni sikerült, de végül rajtam állapodott meg a szeme. Mintha keresett volna valakit az előbb.
– Te voltál az előbb aki az igazat követelte igaz-e? – intézte felém.
– Ne válaszolj – szólt rám Theo, de nem foglalkoztam vele.
– Igen. Ön tudja az igazat? – léptem kicsivel közelebb.
– Olyat is tudok, amiről soha nem beszéltek neked, amit mindvégig eltitkoltak előled, ezzel bajba sodorva - fordult velem egyet a világ. Mindvégig hazudtak valamiről? Mit nem mondtak el? Nagyon fájt. Körbenéztem. Valamennyien lesütötték a szemüket, de Liam és Theo morogni kezdtek. Határozottan morogtak, mint a suliban Malia és Hayden. De ez olyan... más volt. Nem emberi. A ház tulajdonosa, akinek meg nem tudtam meg a nevét, mosolygott. Megrémültem, és elléptem Theo közeléből.
– Willow – szólalt meg Stiles, de mielőtt folytatta volna, visszakérdeztem.
– Miért? Mi az igazság? Mondj el mindent! – a hangom remegett, a torkomat egy gombóc szorongatta. Mióta felébredtem hazudtak? Végig? Mit hallgattak el? De lehet, hogy védeni próbáltak csak. Igen, biztos. És ha nem? És tényleg bajba sodortak ezzel?
– Willow – suttogta Theo.
– Gerard! – hallottam meg egy erős, ismerős hangot. Scott? Hogyan? Egy emberként fordult a hang irányába mindenki, aki csak a szobában volt. Az ablakon keresztül ugrott be, az ablak nyitva volt. Mikor nyitotta ki? De ez volt a kisebb dolog; Scott szeme vörös volt. Ebben biztos vagyok, nem hallucináltam. Vagy mégis? Rendellenesen vörös volt a szeme, és izzott. Megijedtem.
– Scott! – kiáltottak a fiúk és Lydia. Hayden nem igazán kapcsolt, vagy őt nem  érdekelte ennyire.
Én csak lefagyva, összezavarodva, rémülten és csalódottan ácsorogtam, és néztem a ház tulajdonosának, Gerard-nak a reakcióját. Bosszúsan nézte, hogy kiszabadult, de mikor meglátta a reakcióm, elmosolyodott. Miért olyan nagy szám azon, hogy rémült vagyok?
– Miért vörös a szemed? – kérdeztem Scott-tól. Ekkor eshetett le neki, mert váltott és újra barna lett. Hogy csinálta? Mi ez?
A szobára feszült csend telepedett.
– Azért vörös a szeme mert egy bulis kontaktlencsét hord! – vágta rá Stiles, mikor már Scott beszédre nyitotta volna a száját.
– Nem kéne már tovább hazudnotok neki! – szólt közbe Gerard, majd felénk kezdett sétálni, pontosabban a fegyverrel tömött szekrény felé.
– Willow, kérlek, ne rá hallgass! – kérlelt Theo.
– Mindent elmondunk, itt és most! De ne Gerard-nak higgy! – felelt higgadtan Scott, és közelebb sétált a kis csapathoz.
– Inkább hiszel azoknak, akik mindvégig elhallgatták az igazságot? – szólalt meg ismét Gerard.
– Csak valaki mondja el, miért izzott vörösen az imént Scott szeme, és miért morgott olyan állatiasan Theo! – könyörögtem, körbenézve.
Hirtelen, ahogy körbenéztünk, emberek jöttek, és egy ismerős női arc, valamilyen port szórt le az ajtóba, ami egy csíkban haladt tovább, feltehetően körbe a házon.
– Ne! – kiáltotta Lydia és Stiles.
– Ez kedves Willow, madárberkenye. Egy közönséges növény, egy embernek. De se Scott, se Liam, se Theo, de még Hayden sem ember. Vérfarkasok. Természetfelettiek. Erősebbek, gyorsabbak, a gyógyulások is gyorsabb, és még megannyi dologra képesek. De veszélyesek, embereket fertőzhetnek meg, szörnyetegként képesek gyilkolni, nem bízhatsz bennük! – magyarázta.
Időközben minden világos lett; Miért olyan erős Theo, Liam, miért voltak olyan gyorsak, miért morogtak. Vérfarkasok.
Remegni kezdtem, és féltem. Visszafordultam a fiúkhoz.
– Ez igaz? – kérdeztem félve.
– Willow... kérlek – indult felém Theo, de azonnal hátráltam. Megtorpant, és fájdalmas tekintettel nézett a szemembe.
–Igaz – bólintott Scott. Nagyot nyeltem.
– Willow, nagyon kérlek gyere ide! – kérlelt Lydia, egyenesen rám nézve. Nem értettem, ahogy először Stiles sem, de mögém nézett, és elszörnyedt.
– Willow, hamár a farkastól félsz, tőlem ne! Nem vagyok farkas! Gyere ide kérlek! Vagy Lydia-hoz, tökmindegy! – könyörgött. Mi a csuda ilyen ijesztő mögöttem? Értetlenül hátra fordultam, és megértettem.