Memorial troubles (HUN)

28. fejezet

– Willow, ébredj! –keltegettem, sikertelenül. Lefagytam, minden elnémult. Leblokkoltam. Gyengén vert a szíve. Nagyon.
Az egész az én hibám.
– Uram, kérem, had vegyük át! – jött oda egy mentős, én pedig hagytam, hogy elvegye tőlem a vöröskémet, majd egy hordágyra fektesse, és betolja egy mentőautóba. Sokkhatás alatt voltam.
Az én hibám.
– Ismeri? – kérdezte a mentős, mielőtt bezárta a kocsi ajtaját, felém fordulva.
Feleszméltem. Bólintottam, és beugrottam az ágy mellé.
A mentős becsukta az ajtókat, majd szirénázva elindultunk.

– Gyerünk, kislány, ébresztő! – próbálta felébreszteni Willow-t szívmasszázzsal. Nem működött. Én csak megfogtam az addigra jéghideg kezét, és megszorítottam.
– Kérlek! – suttogtam olyan halkan, hogy ne hallja senki más. A szorító érzés a mellkasomban nem akart múlni.

Még néhány perc utazás múlva megérkeztünk a kórházba.
– Gyerünk, vigyük be szépen, óvatosan! – lépett oda egy másik mentős, majd kivették a hordágyon fekvő Willow-t. Amint földet ért az ágy vége, kiugrottam és mentem velük.
Végigrobogtak a folyosón, majd be egy nagyobb helyiségbe.
– Gyerünk, el kell távolítanunk egy idegen testet a lábából! Hamar egy sebészt! – kiáltoztak.
Hatalmas zsibongás, és rohangálás tört ki.
– Uram, ide már nem jöhet utána! Kivétel, ha egy rokona – állított meg, majd mért végig szigorúan az egyik fehér köpenyes.
– Egy közeli barátja vagyok! Hadd menjek be! – lettem ideges. Mi az, hogy nem mehetek be hozzá?!
– Sajnálom fiatalember, de nem engedhetem be! Kint, a váróban foglaljon helyet! – utasított, majd elkezdett terelgetni, feltehetően az imént említett terem felé.
– De nem érti?! Egy közeli barátja vagyok, engedjen be! – kezdtem ordítozni, és lesöpörtem magamról a kezét.
– Fiatalember! Nyugodjon le, különben hívom a biztonságiakat! – szólt erélyesebben, majd a két vállamnál megragadott, és erősen rángatni kezdett, el az intenzív osztály területéről is.
– Eresszen el! – próbáltam kiszabadítani a karomat, és közel voltam a sikerhez. – Be akarok menni a barátomhoz!
– Higgadjon le fiatalember! – ordított rám, mire csak idegesebb lettem.
Egyre több, hasonló öltözetű ember jelent meg, akik lefogtak. Egy erős, határozott mozdulattal kirántottam magam a kezek szorításából.
– Jól van, rendben! – kiabáltam morogva, majd elsiettem onnan, mielőtt mindenki szeme láttára változok át.
Közvetlenül a terem előtt indulatosan levágtam magam a székre, majd egy dühös fújtatással a térdemre könyököltem. Idegesen beletúrtam a hajamba, majd a kezemre tettem a fejem.
Pattogtatni kezdtem a lábamat.
A fejemben kavarogtak a gondolatok.
Én tettem. Miattam van az intenzíven. Majdnem meghalt. Meghalhat. Az én hibám.
A szemem égett, mintha tele ment volna porral. Szorgosan pislogtam, hátha abbamarad az érzés.
Látnom kell. Látnom kell, hogy van.
Felugrottam a székről, majd a terem ajtaja felé indultam meg.